A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-08-06 / 32. szám
ä katonaorvosi rendelő egyszerűen «9 berendezett várószobájában találfMM koztunk újra két év után. Legutolm 00 jára, az érettségi vizsgán láttuk egymást, az osztályból valamennyien szericszéledtünk az országban. Férfiembernél ritkaságszámba menő jellegzetes pisze orráról, gyapjas göndör hajáról, meg a két hiányzó ujjúról rögtön megismertem. Igaz, hogy az iskolában nem fűzött minket egymáshoz semmilyen különösebb baráti kapocs, mégis gyakran gondoltam rá, mióta nem láttuk egymást. Mindig akkor gondoltam rá, mikor valaki egyegy, a pénz iránt különös érzékkel bíró orvost szapult. Ilyenkor mindig Váradi Pista jutott az eszembe. Elképzeltem öt egy rendelőben, ahol fehér köpenyben, nyakában a hallgatókészülékkel fogadja a betegeket. Akkoriban, érettségi előtt az osztályban csaknem mindegyikünk titánnak képzelte magát, aki arra van hivatva, hogy az egyetemet kijárva majd minden rossztól megváltsa a világot. Mindkettőnket a gyár küldött bizony már majdnem húszéves fejjel az iskola padjaiba, így akkortájt gyakran el-elábrándoztunk, hogy ki mit szeretne majd az életben elérni. Váradi Pista az ilyen beszélgetésekkro, mert akkor még egy kicsit érzelgős volt, mindig becsukta a szemét, aztán ábrándozni kezdett. Hogy ö majd megmutatja, mi is az az orvosi hivatásszeretet, mi az az emberszeretet. Így aztán mindig csak ót képzeltem el a pénzsóvár orvosok ellentétének, szinte valami emberfeletti tulajdonsággal ruháztam fel, aki mentes a kapzsiság, az önzés, a számítás ördögétől. Később még itt-ott hallottam róla, azt beszélték, hogy egyike a prágai egyetem, legtehetségesebb orvostanhallgatóinak. Ha valamelyik ismerősünk, volt osztálytársunk róla beszélt, mindig valami büszkeség csengett a hangjában: — Lám: éppen a mi osztályunkból került ki ó, a volt munkás. Később azt hallottam, hogy a híres szívsebész, Pista professzora is felfigyelt a fiúra és még az egyetemi évek alatt aszisztensévé fogadta. Aztán meg az a tudat tett minket legbüszkébbé, hogy Pista a legkézzelfoghatóbban bebizonyította, nincs igazuk a maradi, öreg egyetemi tanároknak, akik a volt munkás egyetemi hallgatókra — mihelyt megtudták róluk, hogy a munkapadtól kerültek az egyetemre — mindig valahogyan sandán néztek. Majdnem felkiáltottam, amikor a kinyílt rendelőajtóban Váradi Pistát pillantottam meg. Szerencsére aztán eszembe jutott, hogy katonák vagyunk és minden hiába — itt be kell tartani a regulát. Annál is inkább, mert Pista vállán az enyémnél magasabb rang csillogott. A doktor végignézett a társaságon, megkérdezett mindenkit, mi a baja, aztán az első pácienssel bement a rendelőbe. Egymásután küldte ki a gyengélkedő újoncokat, akiknek a legnagyobb bajuk Az embernek meg kell őrülnie. Elcipelnek ebben a piszkos, sárfészek garnizonba, ahol dilettáns bakaorvosoknak kellene gyögyítaniok a bakák csámpás lábát s nekem itt kapcaviselésre kell tanítanom az újoncokat. Persze, most maga is azt gondolja, hogy betesszük a gyengélkedőre. Attól megy a falnak. No, garantálom, hogy magának se lesz kedve többet ebbe a rendelőbe jönni. Írunk, diktálok: — Barna Miklós harcos a mái napon kivizsgálásra jelentkezett, de az orvosi vizsgálatnál kitűnt, hogy nevezett szimulál. — Adja ide azt a könyvet, hadd írom alá. Váradi István egyetemi tanársegéd, jelenleg katonaorvos, nagy dirrel-dórral aláírta a gyengélkedők könyvét, mélyet lélegzett, azután kifújta magát s rám-MfflAií-C SALÓDÁS esetleg az volt, hogy a könnyű félcipőhöz szokott lábukat feltörte a katonacsizma, vagy a reggeli torna után megfájdultak a kényelmes mozgáshoz szokott izmok. Legutoljára maradtam, gondoltam, hogy majd elbeszélgetek Pistával, biztosan a többiek előtt nem akarta mutatni, hogy mi ketten ismerősök vagyunk. Mikor elébe léptem és felém nyújtotta a lázmérőt, csak akkor vettem észre, hogy nem ismer meg. Arra nem is gondoltam, hogy az elmúlt két év alatt rajtam kívül sok ezer ember-rel találkozott, eszembe sem jutott az első pillanatban, hogy én is csak a jellegzetes arcvonásairól ismertem meg. Nem szóltam semmit, megmértem a lázamat, aztán megmutattam bokámat, ami hogy — hogyan nem, kiugrott a gyakorlatnál. Láttam, hogy idegessé lett a sok jelentéktelen baj miatt hozzáforduló baka láttán. Megfogta a lábam. Elpanaszoltam neki, hogyan történt az eset. Egy pillanatig rámnézett, aztán felegyenesedett, zsebre vágta a kezét, s elordította magát. — Ha azt gondolja, maga zöldfülű, hogy a katonaság üdülőhely, hát akkor téved. MARTH GYÖRGY rajza nézett. Én ott álltam előtte szabályosan, katonás vigyázban. Egyszercsak hirtelen leült az asztala mellé, megkérdezte tőlem, valahogyan leereszkedő hangnemben, mi a foglalkozásom civilben, milyen iskoláim vannak. — Szerkesztő vagyok Bratislavában égy napilapnál, s a főiskolát is ott végeztem — válaszoltam kérdéseire, de már szerettem volna kint lenni a rendelőből. — Doktor elvtárs, engedélyt kérek a távozásra, mondtam az orvosnak. Mielőtt azonban kimentem volna, viszszakérte a gyengélkedők könyvét, azt mondta, hogy ő majd viszi a századhoz személyesen. Másnap este, éppen levelet írtam, valaki hátulról megérintette a váltamat. A doktor volt. Ügy láttam, mintha egy kicsit szégyellte volna magát Szó nélkül leült mellém és aztán valahogyan nehezen, mégis megindult a beszélgetés. Így kezdte: — Szerkesztő elvtárs, tudja, itt a katonaságnál nem úgy van, mint civilben. Otthon a klinikán az ember mindig tudta, kivel van dolga, de itt mindenkinek egyforma rövidre van nyírva a haja és az tntellektuelleket sokszor jobban elcsúfítja a katonaruha, mint az egyszerű parasztokat. Ahogy látja, tegnap is így jártam! Ha teheti, ne gondoljon arra a jelenetre. Hiszen tudja, nekünk — értelmiségieknek — össze kell tartanunk. Fura csend követte a doktor szavait. Mindössze ketten voltunk a szobában, így nem tudtam, hogyan tereljem másra a beszéd fonalát. Végül megint csak 8 törte meg a csendet. A szerkesztőségi munkáról kezdett érdeklődni, aztán előhozta az egyetemi éveket, de én akárhogyan is akartam, nem tudtam fölengedni. Valahogyan mindig csak egy szóval, vagy tőmondattal feleltem neki. — Egy Barna Miklós nevűvel, azt hiszem, úgy emlékszem, én is jártam iskolába — törte meg újra a csendet. Egyszerre küldtek bennünket a gyárból tanulni. — Véletlenül nem maga volt az, szerkesztő elvtárs — kérdezte. — Nem. nem ismerem Önt — válaszoltam a kérdésre ' Doktor Váradi Istvánnak nyilván gyenge az emlékezőtehetsége. Elfeledte, könnet indult. 13
