A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-08-06 / 32. szám
Igaz emberség a poklok világában E. F. Burian: Nyolcán a sorból A háborúról és gyűjtőtáborokról nem egy kitűnő regényt vagy krónikát olvashattunk már, de a jelek szerint az emlékezések, a vallomások kora még nem zárult le. Sokan vannak, akik csak most majdnem két évtized távolából pillantanak vissza a múltra, életük legtragikusabb napjaira, és az időtávlat jóvoltából éretten, s lényeget érintően figyelmeztetnek, hogy a fasizmus gazságairól nem szabad hallgatni: Szükségünk van .ezekre a vallomásokra és leleplezésekre, mert hiszen a fasizmus veszélye korántsem múlott el, a most folyó Eichmann-per és a hozzá hasonló kisebb perek tanúsítják, milyen mélyre mart a barna méreg, s ha nem leszünk elég éberek és erősek, az embertelenség barbár eszménye újból vérbe és tűzbe boríthatja a világot. Ezekben a hetekben a közös könyvkiadási egyezmény keretében a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó kiadásában újabb könyv jelent meg a haláltáborok pokláról. a könyv annál becsesebb számukra, hogy írója a cseh Emil Frantisek Burian pályája kezdetétől hirdetője volt a haladó gondolatnak, a szocialista eszményeknek és ezért különösen közel áll hozzánk, Burian volt a megalapítója és vezetője a D-34-nek. (A D divadlo, azaz színház a 34 pedig 1934-et, a színház megalapításának évét jelzi.) A cseh munkásosztálytól és haladó értelmiségtől támogatott színházban hoszszú éveken át végzet úttörő munkát, amely nélkül a mai cseh és általában a modern európai színpadi művészet elképkelhetetlen; itt tűnt fel ez a sokoldalú, méltán zseniálisnak mondható alkotó mint rendező és író. s mint zeneszerző. Burian alkotó ereje teljében, aránylag fiatalon halt meg tavaly és életrajzírói nehezen tudják eldönteni, a művészetnek melyik ágában végzett jelesebb munkát, vajon, az új csapást törő, ötletes rendezőt, a népi játékok, átírások és átdolgozások mesterét, vagy a zeneszerzőt értékeljék nagyobbra? A vitát talán a kevéssel halála előtt kiadott könyve, a Nyolcán a sorból döntik majd el az író, a széppróza mívelője javára, mert mély humánumával, emberábrázoló művészetével és nem utolsó sorban azzal a törhetetlen eszményiségével, s emberi magatartásával, mely a kommunista művész sajátja és jellemzője — magasan kiemelkedik az élményregények és riportkönyvek sorából. A Protektorátus idején Burian nem kerülhette el sorsát: gyűjtőtáborba hurcolták őt is, mint annyi más kommunistát, illegális munkát végző cseh hazafit, s hogy túlélte a haláltáborok poklát, azt a véletlenek mellett a benne soha ki nem hunyó hitnek, kommunista társai segítségének köszönhette. Táborbeli élményeit tizennyolc elbeszélésben örökítette meg: a színhely azonossága, az egyes elbeszélésekben többször is felbukkanó figurák, de főleg a háttérben maradó író alakja és állásfoglalása egységbe foglalja az egész könyvet, és félreérthetetlenül azt a kicsengést adja meg, amire Fucík halhatatlan börtönnaplója figyelmeztetett eddig a legmegrázóbban: Emberek, legyetek éberek! Ascher Oszkár a könyv nagyon meleghangú és emberi utószavában. „Ha végigolvassuk a művet, mintha egy tizennyolc tételből épített félelmetes és mégis felemelő szimfóniát hallgattunk volna, gyötrődve és erőt merítve — vagy, mintha a tábor krematóriumának füstje fojtogatóan ülne rajtunk is, miként a tábor „húszezrének” mellén, hogy aztárí a felszakadó füstfelhő mögött tiszta ég tündöklése nyugtassa meg. Dantei mélységek és borzalmak körein vezet minket végig Burian, de a végén mégis kijutottunk a csillagokhoz.” Az egyes elbeszélésekben nem is anynyira a meseszövés, egy-egy elhulló vágy megmentejA' emberi sorsnak lélegzetállító rajza bilincsel le, mint inkább az emberek jellemzése, — az a kifogyhatatlannak tűnő sereg, amely — mintha csak szemlére lenne kirendelve — elvonul előttünk, kezdve az elállatiasodott kínzóktól, a hivatásos bűnözőkből „kápó“-vá kinevezett bestiáktól, a viviszekciós kísérleteket végző, embereket elevenen boncolgató fehér orvosi köpenybe bújtatott vadállatokig, a torz és elfajzott érzésű nyomorultakig. Gyilkosok, szadisták, emberbőrbe bújtatott farkasok tragikus seregszemléje ez, akiket Burian azért mutat be ilyen népes számban, hogy torkot fojtón példázza: ez a fasizmus igazi arca, ilyenné züllik a gyenge jellemű ember, ha a barna métely a vérébe kerül és nem képes többé ellenállni. De talán lényegesebb a másik pólus, lényegesebb azoknak rajza, akik ezekben a halálgyárakban a kitartás szellemét oltották a gyors vagy lassú sorvadásra ítéltek ezreiben, akik az ellenállás és dac érzését élesztgették bennük és gyakran az életük feláldozásával is lehetővé tették, hogy a tábor jobbérzésű lakói kitartsanak és végül megmenekülhessenek. A Mintakollekció című nevellaremekben Burian leírja, hogy nagy látogatásra készül a tábor. Nagyobb esemény, ez, mintha tömeges kivégzésre vinnék az újonnan érkezett bolsevikokat. A foglyokat alaposan bedresszírozzák, mit feleljenek a nemzetközi ellenőrző bizottság kérdéseire. Megy is minden a legnagyobb rendben, és a külföldi látogatók egyik ámulatból a másikba esnek. Versengve lelkendeznek, s ki nem fogynak a dicséretből. A kórházban tökéletes a rend, a konyhában minden Jtondér mellett kimosdatott szakács áll, ragyogó fehér köpenyben. Hájas fejük úgy ragyog, akár az újévi malacé. Szemfényvesztés itt minden, özönével zúdulnak a kérdések, s a rabok elszajkózzák betanult meséiket. Ám mégis csaknem baj történek, egy Czakó nevű cigány eleveszti önuralmát és sebzett állatként felüvöltve szemébe vágja a bizottságnak az igazságot, hogy a családját kiirtották, a Blockältester hegedűs kisfiának kezét megnyomorította és megölte. A „társaság” természetesen nem kíváncsi az igazságra, elfogadja a mesét, hogy „szegény őrültről” van szó, és Czakót a bunkerba hurcolják, ahol agyonverik. A nemzetközi bizottság leadhatja a jelentést. hogy a tábor csodás, „beautiful, magnifiqe,“ akár egy szanatórium: míg a derék német hősök a barbárok szenynyes áradata ellen küzdenek Oroszországban, itt milyen nemeslelkűen gondoskodik a Vezér a Birodalom ellenségeiről. Burian könyvének legnagyobb érdeme, hogy mesteri rajzot ad a kommunisták helytállásáról. Különösen a kötet utolsó, „Miként fütyült a halálra a Iatrinakápó" című elbeszélésben sikerült, Burjánnak ezt a helytállást művészein és drámai erővel megörökítenie. Valamennyi bebörtönzött között a szovjet raboknak volt a legnehezebb helyzete, az egész megsemmisítő gépezet ellenük fordította leg féktelenebb dühét. Kíméletlenül pusztították, éhezéssel, gázzal, golyóval, kötéllel és válogatott kínzásokkal tizedelték őket, a poklok lemélyebb fenekén mégis ők adták a kommunista öszszetartásnak leghősiebb példáit. Egy nap a műszerészek műhelyéből eltűnik egy elkészült finom mérőeszköz. A csoportot megtizedelés várja, ha a kitűzött határidőig nem kerül elő a műszer. Embertelen kínzások következnek, és ekkor Dolgorukij, a latrina-tisztítók vezetője leveti zubbonyát, félmeztelenre vetkezik, és mit sem törődve a fagyas széllel, beleveti magát a latrinába. Legényei utána ugranak és puszta kézzel keresik a mérőeszközt, egymás hegyén-hátán botladozva, kábán a szörnyű bűztől. A csöpp kis Misa, a latrinakomandó Benjáminja végül megtalálja — és a halálraítéltek az utolsó pillanatban megmenekülnek. Emberségről, s összetartásról vall ez a novella; ott vannak a kommunisták mundenütt, ahol jó szó, cselekedet és segély kell. Ők azok, akik ártatlanná teszik a foglyok közé csempészett spiclit, karácsony napján a fenyőfára felakasztják a szadista Krumplikirályt, mellén ezzel a táblával: Lager-igazságszolgáltatás, s ők tapossák halálra a légőpincében egy légitámadás idején a „védenceket”, a lapító jobboldali szocdem vezéreket és polgári pártok sunyítőit. Ők, a kommunisták azok, akik igennel felelnek arra kérdésünkre, vajon igaz ember maradhatott-e poklok fenekén a halál árnyékában álló rab. Ilyen igaz ember maradt Burian is, aki mindenütt szinte szemérmesen elrejti magát és a „Kopf hoch” című elbeszélés hősében csak az ismeri fel, aki személyesen találkozott vele. „Kis ember volt, egészen kicsiny. Annyira apró, hogy ki sem látszott a sorból. Homlokának büszke boltozatán nem fogott semmi. Nem tette azt nevetségessé a szürke sapka sem, melyet mintha szándékosan nyomtak volna erre a homlokra, de még a haja sem, amelyet mintha nem is nyírtak, hanem tépdestek volna... Kis ember volt, de pompás, ember, méghozzá abban az időben, amikor hősiességnek számított, ha valaki ember volt. Ez volt akkor a jelszó: inkább harcban elesni, mintsem gyáván fejet hajtani. Ezen méretett akkor a jellem.” Tegyük hozzá, valóban hősi jellem, küzdő ember, igazi nagy alkotó volt. EGRI VIKTOR 14
