A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-07-02 / 27. szám
Maxim Gorkij (1868-1936) A császár, aki magasan lobogtatja zászlaját Ófelsége belépett a terembe. Súlyos lépései arról tanúskodtak, hogy bízik palotájának szilárd szerkezetében. Őfelsége méltóságos testtartását az is megerősítette, hogy lábát nem hajlította be, kezét nadrágja varratán tartotta és egészen merevnek látszott. Szeme is mozdulatlan maradt, olyan volt, mint valami felsőbbrendü, csak a jövőbe tekintő lényé. Meghajoltam. Kísérőm tisztelgett. Őfelsége bajusza kegyesen megrezdült. — Mivel boldogíthatom önt? — kérdezte ünnepélyes hangon. — Azért jöttem, hogy felséged bölcseségének tengeréből néhány csodálatos cseppet meríthessek! — válaszoltam, ahogyan betanítottak. — Remélem, hogy attól még nem leszek ostobább? — jegyezte meg szellemesen a császár. — Ez felséged esetében lehetetlen! — vettem át tisztelettel a király elmés tréfáját. — Akkor beszélgessünk! — szólt a császár. — Uralkodókkal egyébként állva szokás beszélgetni, de maga leülhet... ha ez nem kényelmetlen magának ... — Tehát most maga előtt látja a császárt, vagyis engem. Nem minden ember mondhatja el magáról, hogy: láttam a császárt! Mit szeretne tudni ? — Hogy tetszik önnek a mestersége? — kérdeztem. — Császárnak lenni nem mesterség, hanem hivatás! — mondta rendreutasítóan. — Felemelte kezét és ujjúval a mennyzet üvege felé mutatva így folytatta: — Ezt azért csináltattuk, hogy az isten mindig lássa, mit csinál a császár. Valahányszor az istennek eszébe jut a császár, mindannyiszor ellenőrizheti ... A császár és az isten: teremtők. Egy! Kettő! Az isten megteremtette a világot. Egy! Kettő! Három! Az én ősöm megteremtette Németországot. Én pedig tökéletesítettem. Én és elődeimnek hűséges alattvalója, bizonyos Goethe — alkalmasint mi ketten tettünk legtöbbet a németekért. Talán én még valamivel többet, mint Goethe. Én mindenesetre sokoldalúbb vagyok nála. Én végeredményben Faust vagyok, a kétes erkölcsiségű ember. Megmutattam a világnak a páncélos Faust-ot. ,,Faust“ a mi nyelvünkön öklöt is jelent. Ezt mindenki tüstént megértette, amit például Goethe művének második részéről nem lehet elmondani. Úgy bizony . .. — Sok időt szentel a művészetnek, felséges uram? — kérdeztem. — Egész életemet — felelte —, egész életemet! Uralkodni a népen a legnagyobb művészet. Hogy tökéletesen megértsük a népet, mindent kell tudnunk. Én — mindent tudok! A költészet az uralkodók eleme. Katonai parádén kell látni engem. Ott lehet csak megérteni, mennyire szeretek mindent, ami szép és rendezett. Az igazi költészet, megmondhatom magának, a fegyelem költészete. Ez csak parádén és verseken ismerhető fel igazán. A költemény nem egyéb, mint egy regiment katona. A szó a verssorban és a katona a csatarendben egy és ugyanaz ... A szonett: egy szakasz szó, mely szívünk ellen rohamra indul. Szuronyt szegezz! S a szívünkben már andalító harmóniák sorozata visszhangzik. Tűz! S elménket a pontosan célzott szavak sortüze ..lövi szitává. Szavak és katonák, ez, mondom magának, egy és ugyanaz. A császár *■ az ország első katonája, egyszersmind isteni éré-! detü szava is. Ő az ország poétája is. •. Ezért tudok én oly gyönyörűen masírozni és oly szépen verselni ... Ide figyeljen! I-indulj! Ballába tüstént felemelkedett és ugyanakkor jobbkeze felrepült a válla magasságába. — Állj! — vezényelt a császár. Lába és keze abban a pillanatban visszatért a helyére. — Ezt nevezzük a végtagok szabad fegyelmezésének. Ez függetlenít a tudattól. A láb lendülete már magában felemeli a kezet — egy! Az agynak nincsen ebben semmi szerepe sem. Ördöngös dolog ez. Ezért az a legjobb katona, akinek az esze egyáltalán nem működik. A katonát nem a tudat mozgatja, hanem a vezényszó hangja .. . I-indulj! Megy a katona a paradicsomba vagy a pokolba, ahova éppen küldik. Szurony szegezz! Leszúrja a tulajdon apját — ha az apja szocialista, anyját, testvérét... — mindegy, hogy kit, Addig folytatja, amíg azt nem hallja, hogy... Állj! Valóban bámulatos dolog ez az észnélküli cselekvés!... T élegzetet vett, azután ugyanazon az egyenletes és erős hangon folytatta: — Lehetséges, hogy én fogom megteremteni az eszményi államot, én vagy valamelyik utódom. Ehhez csak az kell, hogy az ország minden lakosa átérezze a fegyelem szépségét. Amikor az emberek teljesen abbahagyják a gondolkodást, akkor az uralkodók nagyok lesznek és a népek' boldogok. Elő a pénzzel! — vezényli a császár. Minden hűséges alattvaló rendesen felsorakozik. Egy! — Százmillió kéz merül némán a zsebekbe. Kettő! — Százmillió kéz nyújt a császár felé tíz-tíz márkát. Három! — Százmillió kéz emelkedik tiszteletadásra. Azután pedig az emberek némán eloszlanak, ki-ki megy a maga dolgára. Nem gyönyörű dolog ez? Lássa — az emberek boldogságához nincs szükség agyvelőre, az uralkodó gondolkodik helyetük. Az uralkodó át tudja fogni az egész életet. Erre törekszem én is. De alkalmasint csak én fogom fel az uralkodó szerepét ilyen komolyan ... Nem minden uralkodó viselkedik elég méltóságosan. Vérség szerint a rokonaim, de lélekben nem mindig a testvéreim. Egyetlen erővé kellene egyesülnünk. Ezt nagyon könnyen meg lehetne tenni, különösen most. Nagy figyelmet kell szentelni a szocializmusnak is. Nincsen abban az uralkodó számára semmi haszon. A szocializmus szép lidérce csak gyűlöletes lehet a föld minden rendszerető embere számára. A szocializmus fel akarja falni a művelt társadalom lelkét — a magántulajdont. Az uralkodók mind szövetkezni fognak a hacra ez ellen a rém ellen. Kardot rántunk — úgy, mint a régi vezérek. Szüntelenül táplálni kell a szocializmustól való irtózást. Ha azután a társadalom elveszti az eszét, akkor az uralkodók egész nagyságukban előléphetnek. Elmúlt az idő, amikor a királyok alkotmányt adományoztak. Most itt az ideje, hogy visszavegyék. Lélegzetet vett, és beszélt tovább. Még a szívverésem is elállt, úgy figyeltem szavaira ... úgy bámultam a bölcsességét. — Napjainkban minden uralkodónak ez a programja! Mihelyt a flottám elég nagy lesz ahhoz, hogy ezt a programot Európa minden uralkodója elé terjesszem, az a meggyőződésem, hogy elfogadják... Amí^ békés kultúrmunkával foglalkozom, egyben tökéletesítem derék népemet. Elsajátítottam az összes művészeteket és annak az eszmének a szolgálatába állítottam őket, hogy a császári hatalom isteni eredetű. Látta már fővárosom „Diadalútját?“ Itt a szobrászat múzsája megmutatja a németekneK, hány Hohenzollern járt már a földön. Bárki, ha kétszer végigjárta ezt a dísz-utat — egykettő, egy-kettő — máris tudja, hogy minden ősöm nagy ember volt. Ez felébreszti benne a tiszteletet saját országának uralkodói iránt is. Észre se veszi, és már igaz híve lett a királyi hatalomnak. Jelenleg városaim minden utcáját őseim szobraival díszítem. Ha az emberek látják, hogy a múltban milyen sok uralkodó volt, arra a következtetésre jutnak, hogy a jövőben sem lehetnek meg nélkülük. Ezért hasznos a szobrászat, és erre ilyen nyomatékosan én hívtam fel a világ figyelmét! — Felséges uram — kérdeztem — miért van az, hogy felséges őseinek többnyire görbe a lábuk? — Valamennyinek a síremléke ugyanabban a műhelyben készült. Ám ez senkit sem akadályoz meg abban, hogy szellemi nagyságukat meglássa... Hallotta- e már a muzsikámat? Nem? Majd megmutatom magának, hogyan csinálom. Egyenes testtartását méltóságos mozdulattal szuronyformára hajlította, leült a székre és kinyújtotta a lábát. Odaszólt az udvaroncnak, aki bevezetett: — Gróf! Segítsen a cipőmet levetni, így ... A harisnyámat is .. . Köszönöm .... A császár nem köteles ugyan megköszönni alattválója szolgálatát... de én, merő udvariasságból megteszem. Felhajtotta a nadrágját egészen térdéig. Nyakát negyvenötfokos szögbe hajlította és figyelmesen szemlélni kezdte a lábát. — Megparancsolom, hogy még életemben bronzba öntsék — mondta. Hadd öntsenek belőle néhány tucatnyi példányt jövendő szobraim részére. És ezentúl legyen a császár lába egyenes. Igaza van önnek. Mert, ha görbe, valaki még arra a gondolatra vetemedhetik, hogy a császár nem tökéletes. Odament a jobboldali falhoz, ecsetet vett a kezébe, félfordulatot tett balra, és így folytatta: — Egyszerre foglalkozom zenével és festészettel. Nézze csak! A padlóba billentyűk vannak berakva. Maga a hangszer a padló alatt van. A hangjegyeket egy mechanikai készülék jegyzi fel, amely szintén a padló alá van rejtve. Festem a képet — egy! Az ecsetet az egyik állvány vásznára illesztette. Rátaposok lábammal a billentyűre — kettő! — Igen erős hang hallatszott. — íme, ez az egész! — mondta diadalmasan. — Roppant egyszerű, és mégis időt lehet nyerni vele. Abból pedig az uralkodóknak mindig kevés van. Nagyon helytelen, hogy az isten nem kettőzi meg az uralkodók földi életének esztendeit. Mi akkora odadással dolgozunk alattvalóink boldogságáért, hogy éppenséggel nem sietünk ezt a fontos munkákat az örök üdvösséggel felcserélni... De eltértem a tárgytól. Az uralkodók gondolatai szakadatlanul hömpölyögnek, akár a folyók vize. Az uralkodó kötelessége, hogy minden alattvalója helyett gondolkozzék. Rajta kívül ezt ne tegye meg senki ... ha csak nem kap rá külön parancsot a hatóságtól ... Most pedig új zeneművel fogom önt megismertetni ... Csak tegnap este tapostam ki... T_T a ng jegyekkel borított lapot vett a kezébe, ujját végigjártatta rajta és így szólt: — Itt a középmagas hangok csatasora. Látja, milyen szigorú rendben álltak fel? Tra-ta-tam, tra-ta-tam. Az utolsó vonalkán mennek, mintegy támadásra! Gyorsan haladnak csatárláncba fejlődve ... Ra-ta-ta—ta-ta. Ez nagyon hatásos. Kissé emlékeztet a hasmenésre, de — majd meglátja — ennek is megvan a maga oka. Itt újra szigorúan egyenes vonalba igazodnak, ennek a hangjegynek a vezényszavára: bum! Ez olyasmi, mint a jelző lövés . . . vagy a hirtelen hasgörcs ..; Most külön csoportokra szakadoznak . . . támadó csapatokra! Még a csontok is ropognak! . ..- Ez a hang az egész idő alatt szüntelenül nyöszörög, mint a ficamodás fájdalma. Végül pedig a hangok mind egy helyre tódulnak — r-r-ramf r-rata-tam! Bum! Ttt a hangjegyek zagyva rendetlenséggé bomlanak, 14
