A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)

1961-08-06 / 32. szám

RICHARD RIVE: Karlie összeráncolta homlokát és gon­dolkodott. A dobogón több szónok ült, fehérek és feketék is, s úgy viselkedtek, mintha semmi különbség nem volna arc­bőrük színében. Egy kékruhás fehér hölgy most kínálta meg cigarettával Nxelit. Ez soha nem történhetett volna meg Biet­­jiesvleiben. Az öreg Lategan a boltjában mentem elájult volna, ha a lánya, Annat­­jie, cigarettával kínálta volna meg Wit­­booit. Igaz, hogy Annatjiének nincs ilyen szép ruhája. Ezek új dolgok, és neki, Karúénak vigyáznia kell, mielőtt igent mond rájuk. De hát miért ne mondjon? Ö sem színes ember tehát többé, hanem emberi lény. Nem ezt mondta a szónok is? Eszébe jutott, hogy az újságban lát­ta azok fényképét, akik szembeszálltak a megalázó faji törvényekkel, s moso­lyogva mentek a börtönbe. Furcsa világ ez a mi világunk. A szónok tovább beszélt és Karlie fe­szült figyelemmel hallgatta. Gondosan felkészülhetett az előadásra, lassan be­szélt és minden szavát megfontolta. Nagy ember — gondolta róla Karlie. Az utolsó szónok a kékruhás fehér hölgy volt. Felszólította hallgatóit, hogy minden lehetséges módon szegüljenek el­lene bármely faji megkülönböztetést el­rendelő törvénynek vagy hatósági intéz­kedésnek. Miért beszél így ez a hölgy? i— gondolta Karlie. Hiszen ő elmehet a legelőkelőbb moziba és legszebb stran­don fürödhet. És ez a hölgy sokkal szebb, mint Annatjie Lategan. Bietjies­­vleiben óvták attól, hogy a városba jöj -A pad jön. A hatodik kerületben, a rossz hírű District Sixben, látta a skolliekat, a gensztereket, és tudta, mit várhat tő­lük. A hanover streeten nem félt senki­től. De erről senki nem beszélt eddig. Ez a fajta gondoskodás teljesen új volt előtte, és most egyszeriben megérezte, hogy ez az igazság. Azt mondja a hölgy, hogy szembe kell szállnia a rendszerrel. Hát igen, majd szembeszáll ő is. Igen ő, Karlie. Az öreg Lategan és Bálié a majorságban el se fogják hinni. Akkor aztán tehetnek vele, amit akarnak. Ö is mosolyog majd, mint azok ott az újság­ban. A gyűlés szétoszlóban volt, s ő utat tört magának a tömegen át. A szónokok szavai még ott zsibongtak a fejében, Ez soha nem _ történhetnék meg Bietjies­­vleiben, gondolta, vagy igen? Gondola­taiból hirtelen fékező gépkocsi kerekei­nek éles csikorgása verte fel. A vezető kihajolt a gépkocsiból és dühösen rá­ordított: — Nézz a szemed elé, te fekete disz­nó! Karlie úgy bámult rá, mint akit álmá­ból vertek fel. Ez a fehér ember bizto­san nem hallotta, amit a szónokok mond­tak. Biztosan nem látta \azt sem, amikor a fehér hölgy így ráordí­tott. A legokosabb lesz, ha kisiet az ál­lomásra és elcsípi a vonatot. Aztán majd elgondolkodik a történteken. Az állomást most egészen más szem­mel nézte. Kavargott a sok nép, feketék, fehérek, barnák, mint amilyen ő maga is. Itt nem volt elkülönülés, de mindegyik bizalmatlanul nézett a másikra; mintha valami természetellenes félelem szállta volna meg mindnyájukat. Csupa gyanakvó tekintet, mindenki elzárkózott a maga külön felépített szűk kis világába. Szembe kell szállni ezekkel at állapotok­kal, amint a szónok mondta ... mindenki a maga módján. De hogyan? Hogyan le­het velük szembeszállni? Lassan-lassan kezedett valami derengeni előtte. Itt a jó alkalom, a pad. Az állomáson levő pad, amelyre fehér betűkkel ráfes­tették: „Csak európai számára.” Mintha ez a pad egyszerre a sok rétegeződésü dél-afrikai társadalom minden nyomorú­ságának jelképévé vált volna. Most fel­kínálkozik számára, mint jő alkalom a szembeszállásra, a gonoszság elleni kihí­vásra. Ott állt előtte ez a közönséges fapad, amilyen százával és ezrével látha­tó mindenütt Dél Afrikában. Igen, ez a pad — a kínálkozó jó alkalom. Ez a pad — jelkép, jelképe egy rendszer minden embertelen gonoszságának, amelyet ed­dig meg sem értett. Ez a pad — gát, közte és az emberiség között. Ha leül rá, ő is ember. Ha a fél elem megakadályoz­za benne, kitagadja magát az emberi kö­zösségből. Egyszerre látnoki módon meg­világosodott előtte, hogy gyökerében ren­dítheti meg az egész aljas rendszert, ha ráül a padra. Itt van előtte a nagyszerű alkalom. Igen, ő, Karlie, most szembe­száll a rendszerrel-Látszatra tökéletes nyugalommal ült le a padra, de a szíve vadul dobogott. Két, egymással harcban álló eszme küz­dött belsejében. Az egyik így szólt hoz­zá: „— Nincs jogod ráülni erre a padra.” A másik ezt mondta: „—Miért ne lenne jogod leülni erre a padra? Az égik a múlt hangja volt, azé a rabszolga álla­poté, amelyben élt és dolgozott a major­ságban; apjának és apja apjának a hang­ja, akik feketéknek születtek, feketék­ként élték le és mint igavonó barmok fejezték be életüket. A másik hang a jö­vő hangja volt és így szólt: „—Karlie, te ember vagy. Olyan tettre merészke­­del most, amit apád nem mert volna so­ha megtenni. Te majd ember módjára halsz meg.” Karlie cigarettát vett elő és rágyúj­tott. Senki észre sem vette, hogy a pádon ül. Ez eleinte megdöbbentette. A világ ment tovább megszokott útján. Senki nem kiáltott fel: „—Karlie, győztél!” — Közönséges ember csupán, aki a forgal­mas, vasúti állomáson egy pádon ül és cigarettázik. Vagy már az is győzelem, hogy ö közönséges ember, olyan, mint a többi? Egy fehér hölgy ment végig a peronon. „—Kiváncsi vagyok, leül-e ő is a padra?” — gondolta Karlie. Aztán vá­doló hang szólalt még belsejében: „—Fel kell állnöd és át kell engedned a padot a fehér hölgynek." — Ehelyett karlie összehúzta a szemöldökét, és erősebben szorította a cigarettát ujjai között. A fe­hér nő elment mellette anélkül, hogy 10

Next

/
Oldalképek
Tartalom