A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-08-06 / 32. szám
WEINER-KRÄE IMRE rajzai ránézett volna, majd tovább sétált fel és alá a peronon. Vajon fél tőle? Fél kétségbevonni azt a jogát, hogy ő is embét legyen? Kariie-n egyszerre vett erőt a fáradtság. Ekkor egy harmadik, az első kettővel ellentétes érzés lett úrra rajta és ezt mondta: „—Te nem is azért ültél le erre a padra, hogy szembeszáll a rendszerrel, hanem mert fáradt vagy. Ezért ültél le rá.“ — De innen nem mozdul. Vajon azért-e, mert fáradt, vagy mert ott akar ülni, ahol éppen kedve tartja? Közben mégérkezett egy vonat, sokan kiszálltak. Nagy sokaság hullámzott körülötte, de senki nem méltatta figye' lemre. Ez az ő vonatja. A világ legegyszerűbb dolga volna, most felkelne a pádról, felszállna a vonatra és haza menne. De ez azt jelentené, hogy feladta a harcot, beismerte vereségét, nem vállalta a kihívást, és ezzel azt is elismerte, hogy nem egyenrangú ember. Továbbra is ülve maradt. Lustán, szívta cigarettáját és gondolkodott... gondolatai messzire szálltak a gyűléstől és a pádról. Bietjiesvleire és Cu Klassra gondolt. Ő noszogatta, hogy jöjjön el Fokvárosba. Ou Kiáss olyan különös arccal tudott nézni, amikor szívta a pipát. Ou Kiáss bölcs ember és sok mindent tud. Azt mondogatta neki, mindenkinek el kell mennie Fokvárosba, hogy megtanulja a világ útjait. Köpött egyet és ravaszul kacsintott szemével, amikor a District Sixről beszélt és azokról a nőkről, akiket a Hanover Steetről ismert. Ou Kiáss mindent tud. Azt mondta, Isten teremtett bennünket fehéreknek vagy feketéknek és ezért helyünkön kell maradnunk. — Állj fel arról a pádról! Karlie nem hallotta 'meg a goromba felszólítást. Ou Klassra gondolt, aki odahaza most bizonyára szokott olcsó borára várt. — Azt mondtam, kelj fel arról a pádról, te disznó! Karlie visszazuhant a valóság világába. Egy pillanatig arra gondolt, hogy felugrik a helyéről, de aztán eszébe jutott, hogy kicsoda és miért ül a pádon. Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. Lassan felnézett a rámeredő nagy vörös arcra. — Kelj fel! Hallod-e! Ott vannak a ti padjaitok! Karlie szótlanul állta a férfi éles, hideg pillantását. — Nem hallod, amikor hozzád beszélek, te fekete disznó? Karlie lassan, megfontoltan szívta tovább a cigarettáját. Most tehát eljött a próbatétel pillanata. Egymásra bámultak, kihívó tekintettel, mint két bokszoló, aki tudja, hogy egymásnak kell esnie, de egyik sem üt szívesen először. — Miért kell nékem ilyen szeméttel bepiszkolnom a kezemet? Karlie nem szólt semmit. Ha szól, megtöri a varázslatot, és elveszíti fölényét, amelyet — úgy érezte — lasan kezd megnyerni a másikkal szemben. Rövid feszült csend következett. Mire a másik rákiáltott: — Szólok a rendőrnek, de bele se rúgok egy olyan hottentottába, amilyen te vagy! Legalább kinyitnád azt a fekete pofádat, amikor egy fehér ember szól hozzád! Karlie megérezte ellenfele gyengéjét. Látta, hogy nem mer hozzányúlni. így ő, Karlie nyerte meg az első roundot a pádért vívott küzdelemben. Közben nagy tömeg gyűlt össze körülöttük. „Afrika!" — kiáltotta valaki tréfálkozó hangon. Karlie hallatlanná tette ezt a megjegyzést. A tömeg állandóan nőtt, és ámulva nézték a szokatlan látványt: fekete ember ül a fehér embereknek fenntartott pádon. Karlie szívta tovább a cigarettáját. — Nézzétek a fekete majmot! Ez a vége, ha csak a kis ujjúnkat mutatjuk nekik. Ezeknek a kaffereknek! — Érthetetlen, hiszen nekik is van padjuk! — Majd szorul, csak jöjjön a rendőr! — Nézze barátom, nem tudom belátni, miért ne üljön oda, ahova akar? — Mondtam már az előbb, is nekem van egy fekete szolgám, és szemtelenebb fickót. .. Karlie csak ült, és nem hallott semmit. Határozatlansága elmúlt. Tudta, hogy most már kitart. Nincs olyan erő, amely arra kényszeríthetné, hogy felkeljen a pádról. Tegyenek, amit akarnak, — Szóval erről a fickóról van szó!' Hallod-e kelj fel onnan. Nem tudsz te olvasni? — Hatalmas termetű rendőr hajolt föléje. Karlie látta a dél-afrikai állam címerét a zubbonya rézgombjain és a ráncokat a nyakán. — Hogy hívnak? Hol lakói? Karlie csak ült, és makacsul hallgatott, ami a rendőrt végképp kihozta a sodrából. A tömeg percről percre nőtt. — Nincs joga hozzá, hogy ilyen hangnemben beszéljen ezzel az emberrel! —< a kékruhás hölgy mondta ezeket a szavakat. — Ne ártsa bele magát más ember dolgába! Ha segítségére lesz szükségem, majd szólok. Maguknak köszönhetjük, hogy a kafferek azt hiszik, egyenlőék velünk, fehérekkel! Aztán ismét Karliehoz fordult: — Kelj fel! — Követelem, hogy tisztességes hangon beszéljen vele! A rendőr elvörösödött a dühtől: Ez már... ez már... Nem tudta, hogy mit mondjon. — Rúgjon bele a disznó hottentottába, ha nem kel fel! — kiáltotta egy hang a tömegből. Egy fehér ember durván, megragadta: — Kelj fel, te rühes! Karlie ellenkezett, és belekapaszkodott a padra, az ő padjába. Most egyszerre többen is húzkodni kezdték. Vadul csapkodott, majd tompa fájdalmat érzett, amikor valaki ököllel az arcába sújtott. Vérezni kezdett, és a szeme vadul forgott. Most már vállalnia kell a harcot. A rendőr bilincset kapcsolt a csuklójára és maga után húzta a tömegben. Karlie ellenállt, és elesett. Több ütést mértek rá. Aztán hirtelen elhagyta minden ereje. Lassan föltápászkodott. Hiába lett volna minden további küzdelem. Most rajta volt a sor, hogy mosolyogjon. Szembeszállt a rendszerrel és ő győzött. Nem volt fontos tovább, hogy személy szerint mi történik vele. — Gyere, te disznó! — mondta a rendőr, és magával vonszolta Karliet a tömegen keresztül. — Megyek, persze, hogy megyek! — szólalt meg végre Karlie és kihívóan bámult a rendőrre, a színes ember mérhetetlen büszkeségével, mivelhogy, íme, merészkedett^ leülni egy „európai” padra. Máthé Elek fordítása 11
