A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)

1961-08-06 / 32. szám

WEINER-KRÄE IMRE rajzai ránézett volna, majd tovább sétált fel és alá a peronon. Vajon fél tőle? Fél kétségbevonni azt a jogát, hogy ő is embét legyen? Kariie-n egyszerre vett erőt a fáradtság. Ekkor egy harmadik, az első kettővel ellentétes érzés lett úr­ra rajta és ezt mondta: „—Te nem is azért ültél le erre a padra, hogy szem­beszáll a rendszerrel, hanem mert fáradt vagy. Ezért ültél le rá.“ — De innen nem mozdul. Vajon azért-e, mert fáradt, vagy mert ott akar ülni, ahol éppen kedve tartja? Közben mégérkezett egy vonat, so­kan kiszálltak. Nagy sokaság hullámzott körülötte, de senki nem méltatta figye­­' lemre. Ez az ő vonatja. A világ legegy­szerűbb dolga volna, most felkelne a pádról, felszállna a vonatra és haza men­ne. De ez azt jelentené, hogy feladta a harcot, beismerte vereségét, nem vállalta a kihívást, és ezzel azt is elismerte, hogy nem egyenrangú ember. Továbbra is ülve maradt. Lustán, szívta cigarettáját és gondolkodott... gondolatai messzire szálltak a gyűléstől és a pádról. Bietjies­­vleire és Cu Klassra gondolt. Ő noszo­gatta, hogy jöjjön el Fokvárosba. Ou Kiáss olyan különös arccal tudott nézni, amikor szívta a pipát. Ou Kiáss bölcs ember és sok mindent tud. Azt mondo­gatta neki, mindenkinek el kell mennie Fokvárosba, hogy megtanulja a világ út­jait. Köpött egyet és ravaszul kacsintott szemével, amikor a District Sixről beszélt és azokról a nőkről, akiket a Hanover Steetről ismert. Ou Kiáss mindent tud. Azt mondta, Isten teremtett bennünket fehéreknek vagy feketéknek és ezért helyünkön kell maradnunk. — Állj fel arról a pádról! Karlie nem hallotta 'meg a goromba felszólítást. Ou Klassra gondolt, aki oda­haza most bizonyára szokott olcsó borára várt. — Azt mondtam, kelj fel arról a pád­ról, te disznó! Karlie visszazuhant a valóság világába. Egy pillanatig arra gondolt, hogy fel­ugrik a helyéről, de aztán eszébe jutott, hogy kicsoda és miért ül a pádon. Hir­telen nagyon fáradtnak érezte magát. Lassan felnézett a rámeredő nagy vörös arcra. — Kelj fel! Hallod-e! Ott vannak a ti padjaitok! Karlie szótlanul állta a férfi éles, hideg pillantását. — Nem hallod, amikor hozzád beszé­lek, te fekete disznó? Karlie lassan, megfontoltan szívta to­vább a cigarettáját. Most tehát eljött a próbatétel pillanata. Egymásra bámul­tak, kihívó tekintettel, mint két bok­szoló, aki tudja, hogy egymásnak kell esnie, de egyik sem üt szívesen először. — Miért kell nékem ilyen szeméttel bepiszkolnom a kezemet? Karlie nem szólt semmit. Ha szól, meg­töri a varázslatot, és elveszíti fölényét, amelyet — úgy érezte — lasan kezd megnyerni a másikkal szemben. Rövid feszült csend következett. Mire a másik rákiáltott: — Szólok a rendőrnek, de bele se rú­gok egy olyan hottentottába, amilyen te vagy! Legalább kinyitnád azt a fekete pofádat, amikor egy fehér ember szól hozzád! Karlie megérezte ellenfele gyengéjét. Látta, hogy nem mer hozzányúlni. így ő, Karlie nyerte meg az első roundot a pá­dért vívott küzdelemben. Közben nagy tömeg gyűlt össze körü­löttük. „Afrika!" — kiáltotta valaki tré­fálkozó hangon. Karlie hallatlanná tette ezt a megjegyzést. A tömeg állandóan nőtt, és ámulva nézték a szokatlan látványt: fekete ember ül a fehér em­bereknek fenntartott pádon. Karlie szív­ta tovább a cigarettáját. — Nézzétek a fekete majmot! Ez a vége, ha csak a kis ujjúnkat mutatjuk nekik. Ezeknek a kaffereknek! — Érthetetlen, hiszen nekik is van padjuk! — Majd szorul, csak jöjjön a rendőr! — Nézze barátom, nem tudom belátni, miért ne üljön oda, ahova akar? — Mondtam már az előbb, is nekem van egy fekete szolgám, és szemtelenebb fic­kót. .. Karlie csak ült, és nem hallott sem­mit. Határozatlansága elmúlt. Tudta, hogy most már kitart. Nincs olyan erő, amely arra kényszeríthetné, hogy felkeljen a pádról. Tegyenek, amit akarnak, — Szóval erről a fickóról van szó!' Hallod-e kelj fel onnan. Nem tudsz te olvasni? — Hatalmas termetű rendőr ha­jolt föléje. Karlie látta a dél-afrikai ál­lam címerét a zubbonya rézgombjain és a ráncokat a nyakán. — Hogy hívnak? Hol lakói? Karlie csak ült, és makacsul hallga­tott, ami a rendőrt végképp kihozta a sodrából. A tömeg percről percre nőtt. — Nincs joga hozzá, hogy ilyen hang­nemben beszéljen ezzel az emberrel! —< a kékruhás hölgy mondta ezeket a sza­vakat. — Ne ártsa bele magát más ember dolgába! Ha segítségére lesz szükségem, majd szólok. Maguknak köszönhetjük, hogy a kafferek azt hiszik, egyenlőék velünk, fehérekkel! Aztán ismét Karliehoz fordult: — Kelj fel! — Követelem, hogy tisztességes han­­gon beszéljen vele! A rendőr elvörösödött a dühtől: Ez már... ez már... Nem tudta, hogy mit mondjon. — Rúgjon bele a disznó hottentottába, ha nem kel fel! — kiáltotta egy hang a tömegből. Egy fehér ember durván, megragadta: — Kelj fel, te rühes! Karlie ellenkezett, és belekapaszkodott a padra, az ő padjába. Most egyszerre többen is húzkodni kezdték. Vadul csap­kodott, majd tompa fájdalmat érzett, amikor valaki ököllel az arcába súj­tott. Vérezni kezdett, és a szeme vadul forgott. Most már vállalnia kell a har­cot. A rendőr bilincset kapcsolt a csukló­jára és maga után húzta a tömegben. Karlie ellenállt, és elesett. Több ütést mértek rá. Aztán hirtelen elhagyta min­den ereje. Lassan föltápászkodott. Hiába lett volna minden további küzdelem. Most rajta volt a sor, hogy mosolyogjon. Szembeszállt a rendszerrel és ő győzött. Nem volt fontos tovább, hogy személy szerint mi történik vele. — Gyere, te disznó! — mondta a ren­dőr, és magával vonszolta Karliet a tö­megen keresztül. — Megyek, persze, hogy megyek! — szólalt meg végre Karlie és kihívóan bámult a rendőrre, a színes ember mér­hetetlen büszkeségével, mivelhogy, íme, merészkedett^ leülni egy „európai” padra. Máthé Elek fordítása 11

Next

/
Oldalképek
Tartalom