A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-08-06 / 32. szám
32 S't Vf/f/Z/s/ssf/r//e. Amit a regényíró átélt és megírt Ernest Hemingway, Észak-Amerika regényíró nagy fia európai olvasóinak hatalmas táborát különösen lekötötte „Búcsú a fegyverektől” című regényével, amelyben az első világháború szennyes szörnyűségeit mutatta be (1929), majd az „Akinek a harang szól”-ban — (1940) a népi demokratikus spanyol szabadságharc felemelő példáinak és hősiesen emberi harcosainak rajzával. Az első regény Itáliában játszik, ahol Hemingway 19 éves korában, 1917-ben, mint önkéntes frontra került, mert hitelt adott az amerikai trösztök által szított propagandának, hogy Amerikára vár a demokrácia megmentése. Miután kijózanodott a megtévesztő nagy szavakból és két évtized múlva a fasizmus veszélyeztette a demokráciát, a spanyol köztársaságiak támogatására követ el minden elkövethetőt s a falangisták elleni harc gyújtópontjaiban tartózkodik mint partizánnak beillő haditudósító. Harmadszor is átjött Európába a második világháború alatt, hogy repülőként részt vegyen az észak-franciaországi partraszállásban. Sem az észak-itáliai hadi zónában szerzett sebesülése nem veszélyeztette életét, sem Madrid ostroma, sem a francia front nem hozott rá bajt, míg most az a hír érkezett, hogy a 63 éves férfit saját kezében talált fegyver sebezte halálra. Ha öngyilkosság történt volna, az még megdöbbentőbb eset lenne, mert Hemingway olyan fából volt faragva, akit leküzdendő akadály, nehézségek nem keserítettek el teljes borúlátásig. Volt ugyan idő, amikor — épp az első világháború élményei nyomán — a saját generációját ő is „elveszett” nemzedéknek tekintette, közönyös nemtörődömséggel mutatott fel inkább rosszat, mint jót, az embervilágban. Elszórakoztatta a toreádoroknak életveszéllyel szembenéző' eleganciája, az újságíróként szerzett útibenyomások Görögországban, vadászkalandok Afrikában. Fokozatosan azután elkövetkezett a tisztánlátás, hogy a győzelem dicsősége a háborús konjuktúrán gazdagodóknak, a monopolkapitalizmusnak jutott s a küzdelmet tovább kell folytatni az igazi, a népi demokrácia megvalósításáért. Erre a felismerésre neveltek a spanyoországi események. Végül Hemingway ráeszmélt, hogy nem az úri vadász, a hivatásos boxoló, a New- York-i börze augurjainak s az ipari világuralomra törekvő nagytőkéseknek munkája az igazi, hanem az egyszerű, a minden erejüket megfeszítő dolgozóké. Utolsó nagyhatású írói megnyilatkozása annak a kubai öreg halásznak bemutatása, aki tengerárral, éjszakai homállyal, viharral, cápákkal küzd, nehogy ezeknek zsákmányává váljék az ő emberfeletti munkával szerzett pompás hal-zsákmánya. 1952-ben írta ezt a kisregényt, jött a Nobel-díj, a megújuló világhír és világsiker. Hemingwayt elégedetlenséggel tölthette el, hogy a fizikai és erkölcsi erőkifejtésnek legnagyobb emberi értékként való feltüntetése ilyen világvisszhangot keltett. De hogyan lehet az öreg halász fajta dolgozók társadalmi és emberhez méltó boldogulását elérni? Ezt a feladatot felvetni, ezt a követelményt hirdetni s otthon a monopolkapitalizmus helyzetén nem változtatni, az a súlyos ellentmondás, amelynek feloldására, megszüntetésére Hemingwaynek nem volt terve, végrehajtására nem hagyott hátra útmutatást. Annyi bizonyos, hogy „Az öreg halász és a tenger”-ben nincs már nyoma annak a hűvös objektivitásnak, amely elszigetelte Hemingwayt a dolgozók melletti állásfoglalástól, s amely melegítő pártossággá kezdett változni a spanyol polgárháborúról szóló már említett regényében. Itt a kommunisták szabadságharcban tanúsított fegyelmének teljes elismeréssel adózik. Három nap története a regény tartalma egy partizáncsapat életéből 1937-ben a Franco lázadása ellen folyó köztársasági küzdelemben. A csapat a falangisták háta mögött operál. E csapathoz csatlakozik Robert Jordan amerikai .önkéntes, szabadságon a montanai egyetemről, ahol a spanyol nyelv tanára. Most nem nyelvoktatás a feladata, hanem egy híd felrobbantása, amire Madridban Golz tábornoktól kapott parancsot, dinamitot és egy megbízható társat, aki elvezeti az ellenséges front mögé. Robert maga viszi hátizsákban és csomagokban a robbantáshoz szükséges anyagot.- Apró guerilla-egységről van szó, tíz egynéhány ember tartozik hozzá, köztük két nő. Pompás népi harcosok fogadják maguk közé Róbertét, vezetőjük ellenzi a kijelölt híd felrobbantását, mert akkor a kis csapatot üldözőbe vennék és felőrölnék. A három nap, végül megtörténik a robbantás. Hemingway elbeszélő művészetével gazdag tartalmat kap. Tömör beszélgetések szövik őket át és az úgynevezett belső monologok tárják fel az események előzményeit, a szereplők belső világát, gondolkodásuk útját, irányítottságukat érzelmek és jellembeli sajátságuk által. A belső monolog a regényben nem laza asszociációs képzethalmaz, hanem logika és ítélő értékelés teszi érdekessé. Nem a cselekménybe fúródó ék, hanem lendítő rakéta-motor. A híd felrobbantása után ellenséges gránát éri Robert lábát, nem indulhat útnak a menekülő partizánokkal és hősi nyugalommal készül fel arra a tettre, amely megmenti attól, hogy sebesülten a fasiszták fogságába kerüljön s azok becstelenül halálra kínozzák. De a három nap olyan bensőséges sze-* relmi élményt szerez neki, amelynek szépsége szivárványként ível át a gránátverte porfelhők, vérzések és gyötrelmek felett. Ebben az élményben szerepel Mária, szenvedéseken átment partizán-leány, odaadásban, tapintatban és áldozatkészségben hasonló Catherinehez, aki Henryvel az olasz hadizónából Svájcba menekül. Ilyen női típus szerepel már Hemingway első ismertté vált regényében. „Á nap is felkel” címűben (1925). A század húszas éveinek második felében és a harmincas években a „nyers'* jelzőt alkalmazták hazájában Hemingway stílusára és az őt követőkre. A Búcsúban még rajzanak a népies borsos kifejezések fiziológiai folyamatok említésénél, a spanyol regényben ez a ma modorosságnak tetsző naturalista hajlam csökken s utolsó remekében, az öreg halász életét rajzolva, már nyoma sincsen. SAS ANDOR 9
