A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-07-02 / 27. szám
Bejön egy bőrkabátos, posztócsizmás, pi.rosképű ember. Egyenest Számlásához. — No, mi az? Megjöttem az autódaruval. Lerakjuk a kábeleket. A telepet még nem ismerem, sose voltam itt, és kellene... izé... egy... Mi az hogy izé? Értelmesen beszéljen! — Hát kellene egy darukezelő, vagy egy gépkocsikezelő. Mind a két dolgot egy embernek nem lehet csinálni. Meg nem is szabad. Előírás. Aztán magasfeszültségű áram alatt nem lehet dolgozni, kapcsolják ki, míg a daruval dolgozom. Másképp veszélyes, tiltva van. És nem látom sehol a jelzéseket, a táblákat, merre megy az áram. Tegnap megtelefonáltuk. Két darus is kell. Mintha vörös posztót lengetnének Szandzsa szeme előtt. Ráförmed a sofőrre. — Hát honnan szerezzek én magának egy darukezelöt? Akasszam le a szögről? Ha épp vasárnap vállalkozott rá, a maga baja . . . Ej, de igen. igen kellemetlen magának a diszpécserség. Egyebütt is beszélhetnénk róla. Most nincs rá időm. És a magasfeszültség ? — Hol van? — horkan föl nagymérgesen Szandzsa. — Hogy hol? Az istenfáját. Az egész építkezésen! A vak is látja az oszlopokat, a drótokat. Csak ne gyulladjon be. Majd kikapcsoltatom. Belei, a sofőr végigméri és egyszerűen elmegy. Tulokkal nem áll le veszekedni. Szandzsa még gúnyosan odakiált: — Jó munkát, dolgos vasárnapot! Nevetnek, isznak. Az asztalon sűrűnedvű, színes fiaskók terpeszkednek, aztán dünnyögnek, dalolnak, dúdolnak, rókáznak az árnyékszéken. Száraz, iszapos tófenék az orcájuk. Az akarás, a tudat, hogy telefonálni kell, kikapcsoltaim' a magasfeszültségű áramot, leölt hízóként haldokol. Addig kint csontig maró fagyos szél kerekedik, rázza az ajtót, ablakot, megleng tőle a fehér abrosz. Bélci a telepen nekilát a munkának. Forróval . és. Fábiánnal dolgozik. Pár métert csúszik a fagyos, összeborozdált földön autójával,, kijön a kabinjából, beugrik a daruba és emelgeti vele a behemót kábeleket. Forró' és Fábián hatalmas, sodrott vaslánccal hurkot vetnek a kábel két végére, integetnek, irányítanak: balra, jobbra alacsonyabban, magasabban. Megy a munka serényen, míg édes egytestvérként feküsznek egymás mellett a fényestestű óriások. Csak most lát neki ádáz foggal a szélvihar. Alig tudnak szólni, megfeszíti zubbonyukat a szél, metsző hideg marja a húsukat, ujjuk hegyét. Forrónak kiabálni kell, különben szavát sem értené a másik. — Ha 'Szandzsa kiosztotta volna a nagybotost, nem fázna a lábam. Inkább izzadnék benne. — Vár egy kicsit, mert jegesmedve szél szalad le a száján. Aztán folytatja. —■ Az asszonyt tegnap vittem a szülészetre . . . Első gyerek. Fiú . . . Belenevet a zúgásba. Fábián is örül. Igaz, hogy másnak. A nyár nagyon megszűrte. Az apró kertben még két-három nyomot sem tudott ásni. Rájött a köhögés, megnyomorgatta az asztmája. Majd megefúlt. Aztán a Tátrában úgy kigyógyították a satnyaságból, hogy még el is hájasodott. Hát.. , megéri a lánya avatását. Pedagógus lesz. Tereferélnének, ha nem volna olyan farkasordító hideg. Míg a daru továbbcsusszan, talpukat verik a földhöz, körmüket fúvogatják, Talán megenyhül az idő. Jönnek, szállonganak a hópelyhek, mint mennyei nagy rózsa hulló szirmai. Bélcinek hüvelyk ujjával jelzi, hogy már csak’ egyetlenegy csőóriást fektetnek medrébe. Mind a hárman összenevetnek. Barátok, összemelegedtek a fagyban, fér ffmun kában. Megköpik a vörösre-lilára fagyott markuka, hórukkoznak, megragadják a daru sodrott láncát és ballagnak az autó után. Az is a bajtársuk. Velük prüszkölt; ha kellett, totyogott, forgott, hátrált. Spórolta, az erejűt két. Elől kullog Forró, utána Fábián. Bélci kikurjant valamit az autó kabinjából. Olyasfélét, hogy akasszák a vasláneól az autó kampójába, ne cipeljék, hisz ménykó nehéz. Nem akasztják, érdemes is egy pór méterért vacakolódni, kapcsolgatni. A sofőr merőn nézi az úttalan utat. A téii fagy feltörte, jéggé keményedéit rajta a hó. És tele van üreggel; horpadással, félméteres hasadásokkal. Az autó időnként nagyot huppan, a motorban ilyenkor reszelös hangot hallat. Meglazult egy csavar, megengedett egy rugó? Még csak az hiányozna! Kevés az emelödarus autó. Gyártják és mégse elég. Vigyázni kell rá. mint a hímestojásra. Lépésben megy csak előre. Kikerüli a sziklát, lyukakat. Csak lefelé néz, máshová nem lehet,- nehogy bedögöljön a motor. No, még húsz méter, aztán egyenletesebb az út. Ott az avar fű, mint a bárány bundája, kibújik a jeges, havas takaró alól. A darutorony meg hintázik, rángatódzik az autó üteme szerint. Csak félárbocra van eresztve. Nem hasalhat vízszintes nyugalommal: ott fekszik az utolsó darab, amit pofájába kap, átemel és lerak. Váratlanul az autó első kereke belesüpped egy hóval álcázott, mélyebb gödörbe. A darutorony is veié zökken, nagyot, ruganyosat szökik, .szinte repül a magasba, csókolózik a negyedmillió voltos vezetékkel. Tartós nászuk jeléül villan, cikázik, sziporkázik a . levegő. Apró szikrák, sokszínű csillagocskák ugrálnak a hóban heverő két munkástesten. Ők a_ furcsa kötés, egybeolvadás tanúi. Kérges kezükben a sodronylánc. És ’csak hull. hull a hó, pelyhükből hímződik a szem/edő. LEHOCKY TERÉZ 13
