A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)

1961-07-02 / 27. szám

jiiiimiiiiiiiiimiiimiii

Magasan repül a daru .. .

»itiiiiiMiiiiiiiiiiimiiiim

Papáját óvatosságból lesintérezte, pecernek titulálta. Pedig fittyfenét volt az kutyabako. A mamája cupringereskedett. Nagy volt a lábfeje, a combja, mint márványból csiszolt oszlopok és mellének formája sem egészen olyan, mintha vadkecskék iker fiai legelnének a liliomok közt. Egyszóval nem felelt meg az Énekek Éneke ízlésének.

Jómaga tizenegy éven át lódoktornak készült. A diplomát mégse szerezte meg, mivelhogy Brehm annyi homályosságot csempészett az állattanba és úgy összegomolyította, «lcsoportosította a patásokat, rovarokat, gerinceseket, kétéltűeket, hogy a szakállas isten majdnem egy új teremtő-hétre kényszerült miatta. Aztán filozopternek csapott .fel. Helyesebben hóna alá csapta a Tiszta ész tanát. De nem sokat élt vele, csak a negyedik oldalig vágta fel, mert az örök diákot kincstári darócba szólította a hadúr. Lúdtalpa volt, lócsziszár volt, hazudott, mint » vízfolyás. Bizisten, „lagunázott a gondolán” és Firenzében a ferdetoronyról ballisztikus görbét köpött a szentmárki oroszlánpofákba.

Egyáltalán, szeret szónokolni, hosszúlére eresztett, se füle se farka orációkat eregetni, gesztikulálni, széles horizontokat súrolni. Bürokratizmus — harsogja hordó hangjával. Minden bürokratizmus. Főleg az előírások, szabályzatok, tilalmak, jegyzőkönyvek. A fáma szókimondóvá, bátorrá lépteti elő s mert kebelbarátai mind néhai emberek, tökeyédők, kámatvfvők, deviza portyászok és bérsarcólók — mondanivalójukkal mindig belelógnak a nyugati óperenciákba.

Szandzsának hívják, és legutóbb egy építkezésen diszpécserkedett. Autót, anyagot haj*zol, téglát, köpenyt oszt, benzinért futtat, négy helyre telefonál, fontoskodik, és három zsenbekndővel törli cseppet se izzadt arcát. A tenger panasztól be nem áll a szája.

— Méghogy munkáshajcsár vagyok? Hogy kufárkodok, csalok, spórolok a cementtel. Nélkülem itt állna az egész mindenség. Kimutatással. jelentéssel, elszámolással böszítenek. Marcangolnak, acsarognak föntről, oldalról, hátulról. De egyszer úgy itthagyom ezt a bandát. ..

Jön hozzá 3 szaladjide-szaladjoda embere:

— Telefonálnak a központból. Kábelrakás lesz holnap. Valami táblákat kell kiaggatni, védőholmit osztani.

— Mit? Táblákat? Na majd...

Páran áesorognak az iroda előtt. Hallgatják. mint dörren a készülékbe.

— Csizma, kesztyű? Hát gúmipelenka nem kell ? Vagy papírszalvéta az álluk alá, tia netán a nyáluk csorogna. Férfiak vagyunk mi itt. az istenit! Azelőtt is épült ház és nem abajgatták a pallért, 'mestert minden

frásszal. .. Jó, jó, kikapcsolom, hallom süket még nem vagyok.

Leöblíti haragját egy duplarumos teával. A kantinban tormás virslit, pogácsát, meg sajtot vesz, minden eltűnik torkában, mint a feneketlen kútban. Közben leselkedik a munkásokra, akik az újságpapírba csomagolt • hazaihoz sört vesznek és csendesen majszolnak., szalonnáznak.

Beléjük harap torzonbroz kedvvel.

— Ülnek?! Emésztenék, “mintha csak fajront lenne. Ez maguknak tízórai szünet? Aztán engem nyúznak, bitangolnak, hogy nőtt meg akkorát a fal, mint azt a mérnök urak’ kilogaritmikázták a számölópálcán.

Őszehajtják a batyukat, kiisszák a maradék sört, elcammognak nehézkesen. Menetközben még nadrágszárba pucolják' a bicskapengét.

Magáramaradva elcicázik a riadtszemű. kantinoskisasszonnyal. Trágár viccet mond neki nőről és derékaljról. . Hogy . a süldőjányka szeme mérgesen megvillan, legyint egyet és kimegy. Buta liba —' dörmögi.

Másnap vasárnap van.

Sivár a hatalmas épülő telep. Az éjjel bepermetezte a Hó a gépeket, téglarakásokat, zsákokat. Feketén, meredeznek . elő a fehérségből a sínek, kerekek. Lábak, vaskos kapcák nyoma a hóban. Előszállingóznak a barakokbólv a sofőrök, munkások,- szerelők;

megindulnak a habarcskeverő masinák, zúgnak, begyúlnak a motorok.

Szandzsa utálkozva fordul el az ablaktól. Nem érdekli, hogy a talajgyaluktól, autóktól szétvert, felmart talaj év múltán fáktól szegélyezett, sima betonúira cserélődik fel, s hogy a kiberetvált erdőben göröngyök, kiszántott fatönkök, buktató qödrök helvett teraszos bérházak lesznek. Vasárnap van és punktum. ..Még hogy bámuljam a gumicsöveket, a cigányokat, akik lassan már kiszoknak a kocsmákból. Miattuk már hétvégi mulatozás sincs. Ha nincs nótafa, megette a fene.'*

Ablakot tárt mit sem törődve, hogy a beáramló téli szél szétlebbenti inge .szárnyát és végígnyaldossa bőrét. Vakarózik nyújtózik, •verdesi bozontos mellét. Orrán, száján füstgomolyokaf ereget. Ételekre gondol: tejfeles túrós csuszára, Torgácsfánkra. vadászpecsenyére. Vendéglőillatra a sör rám >♦* bús, hagymaszag keverékére 4 régi, kisvárosi hangulatokra. Muszáj menni. ..

És elmegy. Mitugrálszának megmondja: —

Ha keresnek, az Aranyfácánban vagyok.

Közben beugrik a nagymisére. A plébános úr pergamenujját oly könnyen emeli fel, s mint a lepke végigszállja vele a híveit. ,,Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat". A parancsolat l'assan szertehull, míg leér a szentlelkes szószékről. Pernye lesz belőle. Ezeréves huncutság, világrészek, századok borulnak benne össze; sose éltek vele. Az egész avítt emlékként. a hosszúinges gyerekkor varázsával hat. ..Az Ür napját megszenteljed“ — hallani tovább az intelmet, és méghozzá valami meghatározhatatlant. Búvópatak az egész, ha akarom így, ha akarom úgy magyarázom, Krisztus az oltárképen bólogat ho/za. Szeme akkora, mint a fecskefészek és dülle'dt hassal ül a felhöhegycn. Bizony, hém da Vfnci világának szelíd ködében született a'vászon.

Persze. Megszentelem! Úgyis mindent az automata, a villany, atom és elektron csinál. Kibernetikus agy, noliát diszpécserkedj, igazgass, gondolkozz nélkülem.

És beül a nagyvendéglöbe, a küiönszobába. Darabka múlt az a kortéskedés, főispánok, királybírók, zsíros céhatyák, bennszülött üzletes famíliák korából. Lassan beszállingóznak az ivóba, a «öntésbe, a békecses, bundás kisparasztok', kisemberek. Szandzsa a fogasra akasztja húbafagyott bundáját, a pincér megszűnik ásítani, kirántja hóna alól a szalvétát és sepri le vele a hamut, morzsát az abroszról. Savanyú a képe. mert annyi borravalót nem kap, mint a tark'akockás, zöldkockás asztaloknál, a kánikulában. . A külonszoba vendégflórája levitézlett, még koronából is elszámoltat. Háttal ülnek az ablaknak, ivónak, háttal a világnak, mindennek és mindenkinek.

— Kérem alá-ssan, mérnök úr — mondja a pincér.

Mert Szandzsa látható unalommal ül, szája sarkában cigarttavég fityeg, szemhunyorítva, müveitek kopaszságával. Meg aztán lötávoibó! rendel, újjcsettíntéssel, és mindjárt beleás kutató szemmel az újságlepedöbe. Biztos mérnök, az építkezésről.

Szandzsa lomhán lefetyeli a gulyáslét és visszabiccent egy csöndes, valaha „jobb napokat látott” úrnak, aki ómódi bársonygalléros télikabátban érkezik meg és asztalához tapasztja magát. Ravasz, vizes szemeit rámereszti, és abban a pillanatban tisztában van vele. így ülnék ketten, külön, az úri karámban, s onnan nézik a korláton kívüli söröző proletárokat.

Aztán szóba elegyednek.

— Szabad az Űj Szó?

— Parancsoljon. De nincs abban semmi.

— Ja . . . Semmi ?

Ehhez a hanglejtéshez már tüzesebb ítál kéne. Egyelőre félliter és kedvbontoga lónak fél deci. Jön a szájüt’eget betöltő, ínyizgató savanyú bor, hozzá a vallomás: „Valaha ez, meg az voltam. Máma fabatkám sincs.

A szomszédban munkássuttyók klimpiroznak a zongorán, este nyekergetik a televíziót. Fölfordult világ.” A néhai úr felveti bevörösödött, dupla szemhéját, nyihog, mint a vén ló.

— Itt van ni. Megint egy gép. Csupa gép. Mindent azok csinálnak. Csenevészedünk, \ uram. Se izmunk, se fogunk. Kész rovaremberek, Wels cafadékok leszünk, kérem. Ugye, olvasta a regényét?

Szandzsa nem olvasta, de az nem baj. Ezentúl majd a yyels-féle rovaremberekről szajkózik Nincs álluk, nincs karjuk, csak csápok és nyúlványok,

12