A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-07-30 / 31. szám
Babos, a Ealu vén kóbora, lyukas ingben, formáját vesztett, felemás bakancsban rúgja a port. Magas, szikár ember. Független. Nem tartozik senkihez. Nem cseléd, nem szolga. Napszámos mióta csak az eszét tudja. Csendes a falu, néha-néha döcög be az udvarba szekér. Kutyák sem ugatnak, gyerekek sem viháncolnak az árok partján, mehet nyugodtan a szíve után, az ő árva halálra sebzett szíve után, amely búval és reménnyel csalogatja a kocsmába. Babos ezen a napon a Kisgergely gazda ökreivel hordta kazalba a zabkévét. De már nagyon öregesen, nagyon fáradtan. Többször elterült a tarlón, sötét karikák táncoltak a szeme előtt és a torkát mintha vasmarokkal szorították volna. Kisgergely sokáig szótlanul elnézte a kínlódását, még friss vízért is elszaladt a forráshoz és loccsantott az arcába. Babos pedig gyorsan magához tért és erőltette az egészségeset, az erőset, mert okos ember volt. Esetét, nagy baját a frontárok katonájához hasonlította, aki ha elesik, ha előre rohanni nem tud, golyóval tesznek pontot az élete végére. De hiába vett erőt magán, minduntalan visszahanyatlott a forró földre és ráborította arcát a vadvirágos tarlóra. A gazda nélküle térült-fordult s miután megbeszélte a dolgot deszka-mellű feleségével, vacsora közben így példálózott az öregeknek: — Mondanék én neked valamit, Babos — és kalapját ledobta a ládára. — Mondja csak, gtu.duram — Ha a ló kivénhedt, mit csinálnál vele? — Fejszét fognék és vége. — Hát a kutyával? Pedig, hát igazán hűséges állat. — Azzal is azt csinálnám. — És az emberrel? Babosnak itt elakadt a szava, átvillant agyán a példálózás értelme, elborult a tekintete. Letette a kanalat, félretolta a tányért és a gazda szemébe nézett. — No felelj? Mit csinálnál az emberrel, ha hasznavehetetlen? — állta a nézést a derékig meztelen gazda. Az öreg felállt az asztalról elbotorkált a kalapjáért és indulóban az ajtóból fordult vissza. — Szélnek ereszteném — mondta. — A gazda összenézett a feleségével. — Latod, értelmes ember vagy. Elfogyott az erőd, megöregedtél, gondolkozz ezen Itt a béred, nesze. Nem sok, nem is kevés, madzagra futja belőle. Babos megmarkolta a pénzt, belegyömöszölte a zsebébe és köszönés nélkül, egy szó ellenvetés nélkül kiszédelgett a kapun. A hídról nézett még vissza, hogy itt is volt. ebben az udvarban is megtette a magáét, de ide többé nem térhet már. így került az utcára. És most megy végig a falun. szívében hasogató tüskékkel, nagy-nagy bántalommal, leikéből mintha minden emléket kitörültek volna. Nem képes gondolkozni, nem tud számotvetni az életéről, csak menni, vánszorogni tud a gyümölcs és tehénszágú este levegőjében. Konokul lehajtott fővel botorkál, s nem törődik az utca ja -«kelőivel, a tejesköcsögös vénssszonyokka), a kakastollas csendőrök mellett is úgy megyei, mintha nem is látná őket. Kegyetlen és a reménytelen holnap. Nem akar még meghalni, élni akar még, hiszen az öregemberek szeretik az életet és borzongva gondolnak a kaszásra. A kocsma felé tart, s fellel pislant a csillagokkal teleszórt augusztusi égre és régi, ismerős, reményre jogosító nóta nyilall a szivébe: Hétcsillagból állt a Göncöl szekere... És azt gondolja hozzá, hogy Zsuzsi, Zsuzsi, ha te azt a nótát ei nem dalolod, akkor este, soha nem mozdítom én utánad a lábam. De elzokogtad. sírön, szomorún, fájdalmasan, s neke’-' eszembe hoztad az életemet, csavargásaimat, nélkülözéseimet, apátlan-anyátlan árvaságomat, hogy senki sincs ezen a lőporszagú világon, ideje lenne már megpihenni, valakihez tartozni. A kocsma a falu közepén van. Tetején törött cserepek, oldalán szűk rácsos ablak, előtte nagy árnyékot vető kőrisfa, két ember sem tudná átfogni a törzsét. A fa alatt keskeny padocska szunnyad, ezen melegedtek össze Zsuzsival. Pálinkásüveg volt a kezükbe, szomorúság a szemükben. Ügy kezdték a barátkozást, hogy neked sincs senkid, nekem sincs senkim, te a másik faluban vagy legeslegutolsó, mindenki lábakapcája, én meg ebben. De te azért mégis több vagy nálam, mert szépen énekelsz, mindkettőnk árvasága benne zokog a nótádban. Zsuzsi már ott gubbaszt a pádon, széjjelveti a térdét, szellősre igazítja folt hátán folt szoknyáját, kendője csomóját is szétbontja az ajka alatt s csupa ránc arcában felcsillan szemefénye, amint észreveszi Babost. Elégedetten veszi tudomásul partnere jóravalóságát, hogy nem telepedik mindjárt mellé, hanem előbb a kocsmába lódul be pálinkáért. Nem soká időzik benn, csak míg az üveg pálinkát megvásárolja, aztán jön ki a csillagos estébe és azzal ül Zsuzsihoz: — No igyál! Az asszony megragadja az üveget, megtörli a száját és nagyot húz a pálinkából. — Ez jó, ez erős. ez nekünk való. De mi ütött beléd, hogy most ilyen bőkezű vagy? A múltkor velem fizettettél. — Semmi nem ütött belém. Csak igyál, nyugodtan igyál, aztán arra felelj, hogy mit csinálnál te a kivénhedt lóval. Agyonütnéd fejszével? — Nem ütném én agyon. Nem lenne hozzá szívem. — Gondját viselnéd? — Hát, ha tehetném. Babos kiveszi a kezéből az üveget és hosszan kortyol a pálinkából. Aztán Zsuzsinak adja vissza megint. Az nem 10
