A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-29 / 5. szám
II. rész (i3) Gaál Jánost meghatotta a levél, és gondosan eltette, mint valami értékes kincset. via délben János elég korán meov haza ebédelni. Jóízüe».. naov átváqgyal eszik. Janika azonban most is étvágytalan: ímmel ámmal turkál az ételben. — Miért nem eszel, kisfiam? — Nem vagyok éhes. — Fáj valamid? — Nem, nem fáj semmim. Mari néni űjmenyecskésen forgolódik a konyhában. Mintha örökké a családban lett volna Az öreg Gaál is mindig jókedvű mostanában. A nyaka szemlátomást vastagodik: az eddig lötyögő ingnyak megfeszül rajta. Ebéd után vígan füstöl a pipája. Sodorint egyet a bajszán: — Te, Mari! Megtojtak máma a ludak? — Meg. — Oszt megjelölted? — Mért jelöltem volna? — Mert Mátyás napja van. — El is felejtettem. Janika tekintetében kíváncsiság villan: — Miért kell megjelölni a mátyásnapi tojást, nagyapa? — Mert abból hibás liba fog kelni. A gyerek hitetlenkedve ingatja a fejét: — Nem lehet az igaz!... Ugye nem igaz. édesapám? — húzódik János térdére. — Nem hát, kisfiam! Az csak olyan babonaság! A gyereket kielégíti a válasz mert nem tesz föl több kérdést a babonasággal kapcsolatban Máson töri ő most a fejecskéjét. Kis idő múlva meg is szólal: — Édesapám? — Tessék! — Szépen fütyül a sárgarigó? — Szépen bizony! — Hogyan is fütyül, utánozza csak, mint azelőtt szokta! ... Olyan nagyon cifrán! János eleget tesz a gyerek kívánságának. Janika nagykomolykodva hallgatja, aztán ismét kérdez: — Aki hallja, a sárgarigó füttyét, az felvidul? — Biztosan. . . — A szomorú ember is? — Az is... — És a.... sárgarigó szereti a cserenyét? — Azt mondják... A gyerek merengő szemmel nézi az eresz alatt könnyező jégcsapokat: — Ha én nagy volnék, az egész diós oldalt beültetném cseresznyefával.... Meglepődik Gaál János. — Cseresznyefával?... Miért? A két öreg is felfigyel a gyerek okoskodására. Janika pedig felel a kérdésre: — Akkor sok. sok rigó tanyázna ott. Versenyt fütyülnének. Csak úgy zengene füttyüktől a határ!... Minden szomorú ember, aki hallaná, felvidulna tőle... Ugye, maga is gyakran szokott arrafelé járni, édesapám?... — Gyakran, kisfiam... — Ugye mi nem vagyunk szomorúk, ugye nem vagyunk? — Apjára emeli a tekintetét és könnyben úszó szemmel próbál mosolyogni. Jánosnak keserű csomó szalad a torkába. Az öreg Gaálnak mintha füst marná a szemét. Kiveszi szájából a pipát, és bütykös ujjával a szeöldöke alját dörgöli. Mari néni meg a tüzet kotorja nagy buzgalommal, pedig az imént tömte teli fával. odakint fényesen süt a nap. Szemetbántóan ragyok a hó. S az ereszen lógó jégcsapok hullatják kristálytiszta könynyüket. * * * Gaál Pista újév óta a városban dolgozik, de minden fizetésének a felét elküldi Jolánnak. Azóta Jolán egyedül él kint a telepen. Pistát kétszer is behivatták az üzemi bizottság elé, de egyetlen mondatnál többet nem bírtak belőle kihúzni: — A magánéletemhez senkinek semmi köze! Az asszony március közepére várja a szülést. Rettentő nagy terhe van, szinte fél önmagától. Az egyedül töltött két hónap alatt sok minden megfordult a fejében. Készül, készülődik, hogy véget vessen az életének. De valami még visszatartja: titkon abban reménykedik, hogy Pista megunja a lányt és visszatér hozzá. Ez a reménye azonban egyre gyöngül, mert visszatarthatatlanul futnak a napok és a hetek, Pista mégsem jelentkezik. A lelke teli van ellentmondásokkal: tudva vagy nem tudva, akarva vagy nem akarva, valahol mélyen, a tudata alatt az élet sikong könyörögve az életért. Valahogy élét veszti benne a bosszúvágy is. Mintha megkövesedett volna a lelke. Se gyűlöletet, se megvetést nem érez Pista iránt: valami egész más tölti ki a lelkét, amit magának sem tud megmagyarázni. A sok és hosszú tépelődés után még egy utolsó lehetőséget lát maga előtt. Elmegy a lányhoz és beszél vele. Visszakéri tőle Pistát. Napokig seglalkoztatja ez a gondolat, míg végül rászánja magát é* bemegy a városba. Marikát a munkahelyén találja. A lány szépsége és kedvessége meglepi, s az elsó pillanatban kijózanítja: „Ettől a lánytól én soha, de soha nem tudom visszahódítani Pistát!” Mind nagyobb gyűlöletet érez a lány iránt. Gyűlöli a szeme állását, a mozdulatát, a haját, gyűlöli a hangját, de még a ruháját is. Jolán jó félórán keresztül önti a panaszát, pergeti a könnyeit, de minden hiába: nem talál megértésre! Hideg zuhanyként éri a lány válasza: — Annak ellenére, hogy maga a hibás, én sajnálom magát. Nem tehetek róla, de én szeretem Pistát, és nekem rajta kívül igazán nincs senkim. .. Magának vannak szülei, van férje és van egy szép, egészséges gyereke. — De mi lesz itt velem, ebben a nagy idegenben?!-.. — zokog fel Jolánban a nagy elkeseredés. — Menjen vissza a családjához!. .. Én százezer férfiért sem tudnám elhagyni a gyerekemet. .. Még mindent jóvátehet, ha visszamegy, hiszen egy nyolc-kilenc éves gyerek mindenkor visszafogadja az anyát, ha a férje nem is. És, aki ma fél attól, hogy nem bír megélni, akassza fel magát! Jolánban feltámadt a régi büszkesége. Dacosan felveti a fejét, és szó nélkül távozik. Marika hosszan néz utána, aztán megtörülgeti könnyes szemét és munkához lát. Jolán pedig megy, megy, fáradtan vonszolva nehéz terhét a síkos úton. A híd közepén megáll, rátámaszkodik a korlátra, és soká nézi a víz jégpáncélját: „Csak egyetlen lékecske volna rajta, ahová beugorhatnék, csak egyetlen lékecske!” — gondolja magába, és most már erőt is érez magában, hegy meg tudná tenni. Nehéz, hosszú, fárasztó az út a telepig, jut bőven idő a gondolkodásra és elszánt ítélet hozatalra: mert a hazafelé vezető úton ítélkezik önmaga felett Gaál Jánosné! Maga is csodálkozik rajta, milyen tisztán és frissen működik az agya. A legapróbb részletességgel elvonul előtte az élete. Futnak, szaladnak az évek, sebesen peregnek sorsának filmkockái. A telephez közeledve még egyszer körülhordozza tekintetét a tájon, megnézi a ködös, kék eget, a zúzmarás fákat, a fázósan gubbasztó madarakat, s hallgatja a varjak gyászos károgását: búcsúzik, búcsúzik a világtól... Hazaérve készülődni kezd. Tiszta fehérneműt meg fekete szövetruhát vesz magára. Előveszi a fiacskája fényképét, hosszan elnézegeti, aztán a hátlapjára ráírja a János címét meg a következő üzenetet: „Bocsássatok meg! Jolán.” Az ajtót nem zárja be, hogy ne kelljen rátörni. Anikó újév óta majdnem minden este át szokott jönni hozzá, madj rátalál most is. Odakint már ereszkedik a csikorgó, ködös téli alkonyat. Az üzem udvarán és az üzemben már égnek a villanyok. A külső égőket „ködudvar” veszi körül, mint néha-néha a telihóidat... Még zakatolnak a gépek, megy a munka, pezseg az élet. (Vége következik) 10
