A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1961-01-01 / 1. szám

KOVÁCS ISTVÁN:

Kelt Saiógömörön, 1999-ben

Nem, nem tévedés. Nem is sajtóhiba. Anno: 1999. Szándékosan előre hajtom az idő kerekét, hogy egypár őrára bölcs öregemberré változzak, és úgy tekintsek szét az egykor híres-nevezetes Gömör felett. El-eljönnek majd hozzám a kíváncsi természetű fiatalok, a betűre éhes riporterek és beszélgetni kezdünk.

Tehát: 1999. Nyár. Mondjuk Péter-Pál napja.

Megérkezik egy riporter. Vidáman, frissen bemutatkozik. Kiderül, hogy már az apja is újságíró volt. Egy 30—35 évvel ezelőtt megjelenő képes hetilap munkatársa, és így bukkant rá a nevemre, mondja el lélegzetvétel nélkül.

— Igen, igen! Akkoriba édesapám szerkesztette annak a lapnak egyik rovatát, és gondoltam, ismerték is egymást — teszi még hozzá magyarázatképpen.

A gyerekre sándítok, de becsületes arca és szeme azt sugározza, hogy igazat beszél, és a jóindulatú barátság hozta el hozzám.

Én is barátságosan fogadom.

— No, ülj le, öcsém. Hát valóban ismertem az apádat. Nagyon szép verseket tudott írni, csak egy hibája volt: Nagyon szerette a bort és a szép lányokat.

— Meséljen valamit apámról — mondja a gyerek kérlelő szemmel.

— Jó ember volt. Igaz, egyszer alaposan elbánt velem, de nem tudtam érte soha haragudni.

— Megbántotta?

— Szó sincs róla. Nőtáztunk, mulattunk. Ott volt velünk még néhány tollforgató kollégánk is, és nagyon jól éreztük magunkat. De egyszer csak elfogyott a pénzünk. Gyorsan egy százast kölcsönöztem, s szegény megboldogult apád megígérte, hogy közli a nála porosodó írásomat, és majd abból rendezi tartozásomat. így aztán feleségem nem fogja megtudni, hogy adósságot csináltam.

A százast elittuk, az írás megjelent; jött a honorárium is, ám a hátlapján kis elszámolás volt. így:

Honorárium

Adósság Ä ... nak

325 Kcs 100 Kcs

225 Kcs

No fiam, lett is ebből patába. Szerencse, hogy a feleségem most nincs itthon, mert

még téged is alaposan ráncbaszedne miatta. Hej, szép idők voltak ám azok!

— De te beszélje most magadról. Hogy jöttél ? Hogy utaztál ?

— Rimaszombatba, a járási székhelyre repülőgéppel érkeztem. Onnan mindjárt átszálltam egy vicinális helikopterre és Tornaiján voltam néhány perc alatt.

— Hogy tetszett Tornaija?

— Szép kis város. Nagyon meglepett, hogy a trolibuszok sűrűn közlekednek. Kilenchúszkor felszálltam a nyolcasra és kilencharminckor már itt is voltam, a kis áruház előtti téren. Mondja, kedves bátyám — mikor épült itt a trolibusz-vonal ?

— Mikor? Ügy tíz évvel ezelőtt kezdték és utána néhány évvel bekötötték hozzá az én falumat, Sajógömört is.

— Ha nincs nehezére, sétáljunk egyet a faluban, aztán egy kicsit kinézünk a határba.

Kiléptünk az utcára. Egy hatalmas teherautó suhant el mellettünk, teljesen zajtalanul. Az aszfaltos úton semmi por nem támadt. Az autó porelszívó berendezése tökéletesen működött.

— Látod, fiam, ezt az autót ? Húszhuszonöt évvel ezelőtt itt még olyan dübörgéssel és olyan porfelhővel közlekedtek az autók, hogy a házak falai csaknem megrepedeztek, és a por belepte még a sütőben is a tepertőspogácsát. Szerencsére, a régi tragacsokat már mindenütt ilyenre cserélték fel.

Nézelődtünk, beszélgettünk.

— Nézd, itt van még egy régi, földszintes ház. Ez az utolsó. A község vezetői műemléknek nyilvánították.

Megtekintettük a földhöz lapuló apró zsindelyes házikót Betértünk az élelmiszer - zetői műemléknek nyilvánították. Megtekintettük földhöz lapuló aprózsindelyes házikót. Azután betértünk az élelmiszerházba. Hosszú, kétemeletes épület. Alul ennivalók, fent innivalók sorakoztak. Az őr barátságosan köszöntött, és beléptünk. Bekaptunk néhány szendvicset, megittunk egy-egy üveg gyümölcslét, és a kijáratnál bedobtuk az értejáró pénzt. Néhány öreg és néhány gyerek köszönt ránk barátságosan. akik szintén az élelmiszerházba igyekeztek. Különben nem volt nagy tolongás. mert munkaidő lévén, sokan kint tartózkodtak a mezőn, ahová a mozgó büffék vitték utánuk az ebédet, a frissítő italokat.

Felugrottunk egy trolibuszra, s a mező felé siklottunk. A falun végighaladva elmondtam, hogy itt, ahol most haladunk, alattunk egy patakocska folyik, amelyben gyerekkoromban százszámra fürdöttek a libák és a kacsák, partján békésen turkáltak a malacok, és a mezítlábas kisgyerekek sárkenyeret dagasztottak benne a nyári záporok után. Majd tréfásan aprópénzt kértem tőle.

— Minek az?

— Csak annak, hogy eszedbe hozzam, hogy valamikor, ha utaztunk, mindig fizetni kellett. Ma már sehol sem kell az utasnak fizetnie! Hej, fiam, ha az öregek feltámadnának, akik negyven évvel ezelőtt haltak meg, nagyot néznének!

Később egy impozáns, kör alakú épület tűnt fel.

— No, itt kiszállunk egy percre.

— Gyönyörű épület.

— Igen. Ez az épület a mi büszkeségünk. Néhány nagyobb terem is van benne. A legdíszesebb a házasságkötő, rózsaszín tónusú terem. Egyszerűbb a névadó fehérterem. Fenségesen komoly a ravatalozó feketeterem.

Mindegyikben beépített magnetofon van, s ha megindítják, órák hosszáig zengi a szebbnél szebb dallamokat.

Beléptünk az előcsarnokba. Az őr nemezpapucsokat adott, s bementünk a rózsaszín terembe.

— Elragadó! — susogta a kis riporter.

Kiléptünk s gyalogszerrel baktattunk

tovább.

A falu végén a közlekedési raktárból kiválasztottunk két „Pajtás” kisautót. Megnéztük az akkumulátorokat, rendben vannak-e? Rendben voltak. Felírtuk magunkat az A rovatba, és 10 km-es sebességgel nekivágtunk a mezei útnak. Itt csak egyszerű köves út fogadott.

Megálltunk az 17. parcella mellett. Itt öt hektárnyi gyönyörű búza várt az aratásra. Néhány ember az AERO-KOMBÁJN mellett forgolódott, s mire odaértünk, már fel is szálltak. A gép a föld felett 100—120 cm-re libegett, hatalmas légzsákjai sivítva szívták egyenesre a földön fekvő kalászokat, hogy a benne vízszintesen forgó éles kések szépen lenyisszanthassák. A szalma ott maradt csonkán, a földre visszaroskadva. A drága terhet pedig 10—15 percenként a műszárítóba röpítette, ahol néhány óra alatt a „maga bőrében” szép pirosra pirította a forró légáramlás.

Benéztünk a húsközpontba. Itt is minden futószalagon megy. A gondozók fehér köpenyben sétálnak a jószágok között. Etetés, itatás, minden önműködő gépekkel történik. Kezükben a legújabb „Centrifuga” típusú állattisztító készülék. Egy idevalósi öreg tehenész adta hozzá a javaslatot, és most szabadalmazták. Szinte csodálkozunk, hogy eddig még nem találták fel. A jó ötlet alapján egy ugyancsak idevalósi mérnök rajzot készített, és ma már három nagv városban gyártják: Prágában, Kievben és Budapesten— Szeretném megpróbálni.

— Mindjárt elkérek egyet.

Bekapcsoltuk a hálózatba, s a rövidnyelű, könnyű műanyagból készült porszívóban halk zsongás keletkezett. Rászorítottuk az állatra, mint valami szőnyegre. és két-három perc alatt minden szem port kiszívott az igen szelíd Riska szőre közül.

Megnéztük a kapásokat is. Sehol egy szál gyom, sehol egy szál felesleges vad növény. A gyomirtószerek olyan tökéletesek, hogy már évek óta nem kell kapálni. A kis AGRO-ROBOT-ok csak azért járják a sorok közét, hogy fellazítsák a földet.

Minden száz méteren cső áll ki a földből. A vízvezeték csövei. Száraz időben csak egy gombnyomás: és zuhog, ömlik az éltető víz.

— Honnan kapják a vizet?

— Nézd, az a magas zöld gát, ott jobb-10