A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-01 / 1. szám
— De akkor miért nem az igazat írtad meg legalább? — Az igazat írtam. — Nem! A lelövésre szánt ló után például nem motorkerékpárral mentem, hanem rendes biciklin. Hát honnan szedted te azt, hogy motorkerékpárral ? — Annyi joga minden írónak volt, és van is, hogy az eseményeket kiszínezze. Sőt, joga van ki is találni! — magyaráztam nekik türelmesen mosolyogva, még mindig jókedvűen. Hiába. Nem értettek meg. — Miért írtad ki a neveket ?! — Miért?! Hát azért, hogy az enyészet és feledés homályából megőrizzek néhány nevet, amelyre egykor majd büszkék lesznek az unokák. — No, nekünk ilyen büszkeség nem kell! — Meg aztán azok a rajzok is! Hát ilyen kövérek és pocakosak-e nálunk az emberek? Ez egyenesen csúfság! Hogy mertél ilyet rajzolni rólunk?! A helyzet kezdett komolyra fordulni, és örültem, hogy Várakozó Ottó neve alá volt írva. — No, hát csak várakozzék az az Ottó is! Mi majd írunk neki. Ilyet még nem keségük nem engedte, hogy bocsánatotkérjenek tőlem. Pedig olvastam a szivükben, hogy már nem haragszik egy sem. Nem tudom, ők olvastak-e az én szívemben, de ha igen, akkor látniuk kellett, hogy a sarat, amit rám dobáltak, azt is szeretettel szedtem le az arcomról, mert a szülőföldem sara volt, és azért vagyunk emberek, hogy megértsük embertársainkat. — A múltkoriban berontott hozzám egy csapat fiú és lány. Kérték, tegyek köztük igazságot. Ugyanis még mindig sok itt nálunk a Cs.,az Sz. és az L. nevű család, és az említett cikk szereplőit mindegyik a maga ősének tartja. Tőlem várják a döntést. — Jóleső érzés öntötte el a szivemet. Beteljesedett, amire negyven évig hiába vártam. Az unokák jóvátették nagyapjuk mulasztását. Késői elégtétel. De amit írtam, azért írtam, hogy az utókor ne feledjen el mindenkit egyformán, akire a rögöt ráhúzzák, vagy akit elhamvasztanak. Mert a világon sok ember van, aki él. Kevesebb, aki dolgozik, még kevesebb, aki gondolkozik, s újra csak kevesebb, aki valamilyen oknál fogva egy fejjel kira. Az a Sajó. Mióta ez a gát felépült, soha nincs árvíz. Több méter széles, ma már természetes gát. A legkerősebb árvíz sem képes áttörni rajta. Ezek a csövek a fenekére vannak bekötve, úgy, hogy tulajdonképpen ide magától folyik az öntözéshez való víz, mert a Sajó feneke néhány év óta valamivel magasabban fekszik, mint az itt elterülő szántóföldek. — Szellemes megoldás! Megnéztük még az előkészítő cukorgyárat. Két-három évvel ezelőtt épült. Lényege abban áll, hogy itt helyben vonják ki a répából a nyerscukrot, s így nem kell a répát a rimaszombati gyárba szállítani, csupán a melaszt viszik el a hatalmas gyári tartálykocsik. A répaszeletek is azonnal és frissen silózhatók itt a gyár mellett. A két „Pajtást” rendben helyretettük — a „B” rovatba beírtuk a megtett kilométereket, s gyalog bandukoltunk tovább hazafelé. Útközben meglátogattuk a falu két legöregebb emberét. Majoros András bácsit, aki kitörő örömmel fogadott, mert — amint elmesélte — éppen ma játszotta le Gutta Marci bácsival a tízezredik sakkpartit, és legyőzte ebben a jubiláris játszmában örök riválisát. A másik öreget, Bódi Berci bácsit szintén nagy munkában találtuk. Félszemét lehunyva festegetett. Most fejezi be a „Gömöri arcképcsarnok” sorozat tizedik képét. A falu híres embereit örökítette meg a helyi kis múzeum részére. — Mi a szösz! Itt még múzeum is van? — Bizony van. Az első teremben felhalmozva hever a sok kincs, amelyet évtizedeken át gyűjtöttünk. Jövőre, 2000- ben akarjuk a nyilvánosságnak átadni. — Kedves bátyám, valamit kérdeznék, ha meg nem haragszik érte. — Tessék. — A kezembe akadt, a Hét végi, régi száma. Talán 1960-ból. Benne olvastam az Ön tollából a Gömöri históriákat. — Na és? — Megtudtam, hogy akkor nagy vihar volt miatta a faluban. Még édesapám mesélte, hogy majdnem baja lett belőle. Igaz-e a dolog ? — No, az áldóját, hát már te is ezzel kezded. De most jókedvemben vagyok, hát elmondom neked az egészet úgy, ahogy volt. — Az ott leírt történeteket én csupán az irodalmi forma kedvéért s a jó csattanóért színeztem és kerekítettem ki egy kicsit. De nagyon ügyeltem arra, hogy a szereplőit úgy mutassam be, mint akik a közösség javára, a szövetkezeti tagság javára dolgoznak. Azt akartam kidomborítani, hogy ügyes, furfangos, csavaroseszü emberek élnek nálunk, akiknek a leleményessége megérdemli, hogy írott formában megörökítsük. — Valóban, én is igy értelmezem. — Te igen. És akkor is legtöbben így értelmezték. De mégis beidéztek miatta az akkori községi vezetők elé. Bizony, fura helyzetbe kerültem. Először még örültem neki, hogy írásommal ennyire megmozgattam a Sajóvölgyet, s vidáman mentem az „idézésre". A dorgáló bizottság már együtt volt, amikor beléptem. A HNB elnöke, a pártelnök, a HNB titkára, a szövetkezeti elnök, s az egyik „felperes.” Előttük volt a Hét. — Tudod-e, fiam, hogy mit írtál te a faluról ? — Tudod-e, hogy az egész falut csúffá tetted ezzel az írással? — Ez nagy tévedés. Én csak öregbíteni akartam a Mátyás király óta halmozódó hírnevünket. S azt hiszem, ez sikerült is, mert Losonctól Rozsnyóig — ahogy maguk is mondják — mindenki erről faggatja a vele összekerülő gömörieket. tettek soha Gömörrel, mióta a világ világ. — Emberek, hát maguk nem értenek engem. Magukat félrevezették olyanok, akik most jót mulatnak ezen az egészen. Értsék meg és higgyék el, néhány év múlva maguk is vidáman olvassák majd el az itt leírt dolgokat. És most bocsánatot kérek mindenkintől, akit talán megsértettem, de csak azért, mert tudom, hogy évek múlva maguk is bocsánatot kérnek majd tőlem ezért a mai napért. — Soha! — Soha! — zúgták rá valamennyien. — No, szép kis história — gondoltam keserűen. De a hírek még sokáig érkeztek: Hogy kivernek a faluból, hogy agyonütnek, hogy írjak magamról meg a családomról. Sőt, ami a legjobban fájt, azt mondta a község egyik vezetője, hogyha olyan nagy szükségem volt arra a a kis pénzre, amit érte kaptam, ők szívesen gyűjtöttek volna számomra a faluban néhány koronát. Nem kellett volna egy sort se fáradnom az írással. — Hihetetlen! — kiáltotta fiatal barátom. — Pedig így volt. Aztán múltak az évek. A köszönésemet lassan újból fogadni kezdték. Egyesek megbánták, de büszmagaslik a sokak közül. Ezek a kevesek azonban megérdemlik, hogyha a csontjuk eiporlad s a fejfájukon .elenyészik a nevük, mi mégis megőrizzük emléküket azok számára, akik egykor majd büszkék lesznek rájuk. — Él-e még valaki a Gömöri históriák szereplői közül ? — Sajnos, már senki. Az utolsót tavaly búcsúztatóik a fekete teremben. Nem tagadom, szívemből megsirattam. Vagy talán már magamat sirattam?! — Bocsásson meg, kedves bátyám, de én igazán nem akartam szomorúságot okozni önnek. Látom, könnyes a szeme. Mivel vidíthatnám fel ? — Mivel. Hát idd ki a kedvemért ezt a pohár bort, és daloljunk egyet. Összecsendültek a poharak egyszer, kétszer és harm? iszor is. Mire a feleségem hazajött, már olyan jókedvünk volt. hogy a viharvert \Aí tyás- szobrot is félkézzel megemeltük volna, és olyan kedves, régi oalokat szedtünk elő, hogy még a sárgarigó is beszegődött hozzánk harmadiknak. Ott fúita J kert végében, azon a diófán, amelyet még akkor ültettem oda, mikor az első szputnyikot fellőtték.
