A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1961-01-22 / 4. szám

VOLODYMYR SOSJURA:

JANNIS RITSES:

Egy gondolattól megszállva mentünk

Emlékszem egy régi pillanatra,

Ott a golyók lyuggatta tölgynél. Kezedben keszkenő, átitatva Könnyedtől, melyet letöröltél.

Forró est borongott a £ű alatt,

S ég könnyje csillant a bokrokon. És én szóltam hoz?§d: „íme, neked Véres sztyeppékról fltlényt hozom!”

Azt a dicső fényt, amelyért mentem Sok-sok ezerrel harcba én, hogy béklyóktól s villámoktól

mentem

viruljon hazám a föld színén.

Egy gondolattól megszállva mentünk a győzedelmes csatákon át.

Hogy felragyogjon a nap felettünk, s kacagjál végre. S viduljon a világ!

Este

A nap szájában száraz a nyál, olyan száraz,

hogy a bélyeg se ragad már tőle az anya levelén, a körömre, szemre úgy tapad a por,

mint az emlékezés bőrére a keserűség.

ö, hányszor keltünk át a hegyeken, sziklákkal és halállal a hátunkon, szitkok özönével, s ostorozottan... vizet és követ hordtunk,

— élet és halál —

az ember megszokja már... tompul a fájdalom is.

Éjjel, kapák és lapátok között, összeszorított fogakkal pihennek társaim

és öklük vánkos helyett nyugszik

fejük alatt.

PÁLL MIKLÓS fordítása

Fordította: OZSVALD ÁRPÁD

Hoffstädter Olga rajza

Nézz bele a zsíros vindőbe! Mit látsz benne? Pedig még el sem múlt a tél . .. Mivel takarom be a testüket, mit húzok a lábukra? Erre nem tudsz felelni . .. Vagy amit én mondok, az semmi? Csak a tanító'. Meg hogy tehetséges? Urat akarsz nevelni a fiadból? Megkergültél? Tudod meddig tart az? Tudod mibe kerül ? Aztán még, ha egy krajcárba sem kerülne, akkor is. Tudjuk mink nélkülözni a keresetit ? Éheztessem érte ezeket a picinyeket. Ered] már! Bogarat ültettek a fejedbe, te álmodozó! Az. ilyen ember helyett mielőbb férfi kell a családba . ..”

Igen, még ezt is mondta. Aztán akkor éjjel is folytatódott.

„Hála isten, megnőtt elég jól, nem is tartatlan éppen. A marhák után csak el tud ballagni. Te ebben a korban már a kapát fogtad. Imádkozz, hogy helyet találjunk neki, méghozzá jóravaló, rendes embereknél. Várjam ki az iskola végit? Akkorra régen lesz bojtárjuk ezeknek is meg másoknak is! Légy észnél, Ignác!"

Abban igaza volt, hogy a gyerek keresetire szükség volt, de milyen nagy szükség. És különben is mindig, mindenben igazát kellett neki adni, ha az ember békességet akart.

De abban a tanítónak és az apának volt igaza, hogy tehetséges. Ez alaposan bebizonyosodott, mert amint új világ lett és szabaddá vált előtte az út, úgy röppent fel, mint. az üstökös. Ám azt, amit elért, nem

köszönheti sem az apjának, sem az anyjának.

— Hacsak nem annyiban, hogy küzdöttünk az új világért — sóhajtott, magát vigasztalva Tót Ignác. — Akkor azonban kegyetlen voltam hozzá, ez az igazság. De hát velem is kegyetlen volt az élet. Itt ment előttem, üresen kalimpáló kezekkel. A bugyrát én vittem, mintha ezzel könnyíteni tudtam volna a terhén. Tudom, milyen bánatot cipelt a szívén, de nem szólt róla egy szót sem. Nem volt ellenvetése, nem volt vádja ellenünk, hacsak nem annyi, hogy a bugyrába indulás előtt beledugta a könyvét. Azt a vastag hatodikos könyvet, amelyben minden tantárgy benne volt: történelem, számtan, nyelvtan ... még talán a hittan is. Avítton vettük neki, de összefűzte cérnával. Skatulyából táblát csinált neki.

— Nem szóltunk mi jóformán egy szót sem egymáshoz. Apa és fia ritkán vált szót. Bezzeg, ha az anyja követte volna ezen az útján, az talált volna útravaló szavakat bőven. Csak mikor annak a falunak a végéhez értünk, akkor mondta, hogy adjam neki a bugyrot, mert úgy illő, hogy ó maga vigye.

— Ezt a bugyrot a gazdáné széntbontotta, mert azt mondta, ó tudni akarja, mit hoznak a házba ... A házba? Hiszen csak az istállóban kapott helyet, egy nyomorúságos deszka vackon. A könyvet mégis kidobta az asztalra. „Ezt csak vigye szépen haza. Tót bácsi!

Ennek a gyereknek a jószágon kell tartani a szemét, nem a betűn!”

Érthető volt ez, és Tót Ignác akkor bele is nyugodott. De most eszébe jutott. Mert akkor, csak akkor az egyszer könnyezett a fia, mikor ez a dolog történt a könyvvel. Nem könnyezett a búcsúzáskor sem. Haragot sem mutatott, inkább az volt a furcsa, hogy megcsókolta az apja kezét, pedig ez náluk sohasem volt szokásban. Aztán az istállóbéli szegény ágya felé fordult, és rakosgatni kezdett a vánkos alá meg a falba vert faszegre akasztott valamit.

Akkor Tót Ignác nem érzett semmi olyasfélét, amit fájdalomnak vagy bánatnak neveznek. De most, hogy rágondolt, rettentő keserűség fogta el. Mitől van ez? Az öregségtől? Vagy a másféle idők kényesebbé tették az embert?

Jókor érkezett az állomásra. Az állomás mellett kocsma volt. Betért oda, mivel volt ideje, és kért magának fél liter bort. Azért főképp, hogy itt rendet teremtsen a gondolatai között, amelyek olyan szokatlanul összekuszálódtak útközben. Akkor is idetért be hazafelé menet, hogy egy pohár bor mellett elfogyassza a kenyerét, amit az asszony a zsebébe tett arra az esetre, ha elfelejtenék ebéddel kínálni. Hát elfelejtették.

Az állomás körül valóságos kis új falu nőtt azóta. Ez a kocsma meg nem is hasonlít a régihez. Tiszta fal, támlás kőrisfa székek, terített asztalok. A pulton csillogó csapok, még kávéfőző gép is sistereg rajta.

Tót Ignác különösképpen valamilyen szégyent érzett. A dékán, az még csak hagyján, de a fiához, a saját fiához nem volt semmi kedve beállítni a kérésével. Mert hogyan is kezdje. Ogy fogalmazta, forgatta magában a mondókáját, mintha ügyvéd elé készülne, de nem tudott dűlőre jutni. Annak a régi útjának az emléke mind hevesebben szállt perbe az asszony szavaival, melyekkel útjára bocsátotta.

Akkor végzett a fél liter borával, mikor az autóbusz berobogott a kocsma elé. Figyelmeztető volt ez, hogy induljon jegyet váltani, de ekkor megint éppen a szomorúság fogta el annyira, hogy még egy üveggel kért. A következő poharak után pedig végre nyugalom szállt a szívére.

— Milyen kishitű is az ember — sóhajtott.

Behallatszott később a vonat dohogása. De Tót Ignác oda sem hallgatott rá. A Legkisebb lánya képét látta maga előtt.

— Anyja! Hát nézz rá erre a lányra. Lehet ezt véka alá rejteni? Lehet ezek közül egyet is manapság? Hol van olyan hely, ahonnan, nem vezet ezer út felfelé. Mindenkinek a képessége szerint. Anyja, hát nézz szét a gyerekeiden. Nézz szét a világban, és ne légy telhetetlen. Hiszen ez nem is a szívedből jön, ez a régi ínség átka . ..

13