A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-22 / 4. szám
1. Szomorú, szőke asszony, verseim lombos ága, kopár földek szerelme, szikkadt rétek virága, Szorongatod a szívem, csitíiod,- hogy ne fájjon, szomorú, szűz virágokt teremnek itt e tájon. Lettél, hogy szép szerelmed valakivel megosszad, elmentél messze innen, nyugalmam elkoboztad, írod, hogy szép az élet ott is, nincs messze Prága, mért sírsz hát szőke asszony, Csallóköz bús virága? 11. Pattog, szikrázik most a hó, millió téli tündér táncot lejt, szórja gyöngyeit kincses-dús január, csilingel a szán, cseng: hahó, hahó, be messzi tűntél, már csak mint lenge füst lebeg kormod, s mint pernye száll ezüstkalászos napjaink hamva, mord égre sírva réti-sas-szárnyú álmaink lángot-vető hitét, liliom-végű sorsodat már csak az isten bírja meg a szél, mely az álmokat világgá hinti szét. Emlékszem én pompás hajad szédítő sátorára — merre lehetsz most kisbogár, hová sodort a szél? A múlt fölött — mily áradat! sistergő-füstű pára: az lenne jó, ha utamon te volnál még a cél! Az lenne jó, ha — víg dalok múzsája — ceruzámnak diktálnád még az iramot, versemnek lüktetést parancsolnál, ha jószagú melegét csipke-szádnak az űr helyett az én borús szivembe öntenéd. De te most nagyon messze jársz, zord egű furcsa tájak, festett menyország szárnyszegett kalitka-rabja vagy, vissza már tán sosem találsz, tájtékos-kedvü gyárak szegzik mellednek bűneid: kishitű, védd magad! ’ Én meg az otthon úttalan ösvényein sikongva, pezsgővel biztatom magam — élni így is lehet. Messze kerültél kékszemű, szomjamat nincs ki oltsa, csupán egy ócska hegedű foltozza kedvemet. Állok e gyöngyös télben itt, szikrázik körülöttem, pattog a táj, s hómezők hullámzó tengere, szikrája mégsem melegíti nem áll senki mögöttem, hol van most a nyár, hol a hit békítő melege? Tavasz lesz majd, a selymüket szövik már mind az ágak, lesz jó fehérbélű cipó, pipacs meg gyöngyvirág. Hogy bírom majd ki nélküled? Átokra nyitja számat a tél — érted, az üdvödért mondok egy halk imát. III. Beroun, Beroun, távoli cseh város, dombos ölű, akácos, s idegen, hogy szinte fáj, és láncol, köt magához mégis, mégis holmi nagy szerelem, vagy élniakarás, ó jaj, ki tudja, milyen sors, milyen bánat taszított feléd, az embernek annyi az útja s nem tudja meg soha a nagy titok titkát, Beroun, Beroun, szép nyírfaerdő, hová rejtetted legjobb szeretőm, s ki annyi utat megjársz, sutri szellő, kerítsd meg őt, legszebbik szeretőm, aki céljaim egyetlen tudója és bánatom szigorú őre volt, Beroun, Beroun, végtelen cseh róna, állok előtted, nézlek s felsikolt a múltam — ezer emlék —, ki gondolta, ki is sejthette volna valaha, hogy egyszer közünk lesz egymáshoz, ó, ha nem ismertelek volna meg soha! Ki gondolhatta, hogy nyírfás cseh tájak fonják körül egyszer majd a szivem, s úgy fonja, úgy szorítja holmi bánat, hogy szabadulásomat sem hiszem immár. Futnék előle, mindhiába, önmagam elől hová futhatok, Beroun, cseh föld (Kínába, Indiába?) tudjátok-e, hogy rabotok vagyok, s maradok most már talán mindörökre, hiába dac, honvágy, bűn, akarat, meggyötörtén omlok a hüs rögökre, én már csak vélük lehetek szabad. IV. Hamuszín aranyban zokognak a rétek, szagos szekfű nyílik, szól az esti ének: Somorjai kertek alatt zokog a duda, Somorján a legszebb kislány Fekete Zsuzsa. Fütyörészi szellő lengeti a fákat, könnyű esti szélben gyöngyvirág a bánat: Somorjai kertek alatt kikericsek nyílnak, az én szivem, erős szivem komája a kínnak. Elcsitul a szellő, ringatja a rétet, csak az övé legyen a virágos ének: Somorjai kertek alatt csuda tűz ragyog, Somorján, a kertek alatt csupa tűz vagyok. Hamuszín aranyban zokognak a rétek, megtört leánysorsról szól az esti ének: Somorjai kertek alatt harsog a duda, Somorján a legszebb lány volt Fekete Zsuzsa. u
