A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-06-25 / 26. szám
— Én látok, uram! — szólalt meg az öreg, és felemelkedett az ágyában. — Látom a napot, amikor először találkoztam Mártával és ő zavarában leejtette a tejes korsót. Télen volt, a hegyekben történt. Az ég átlátszö volt, akárcsak a kék üveg. És Márta nevetett. Nevetett! — ismételte, és figyelmét a húrok zengésére összpontosította. Az ismeretlen tovább játszott, tekintetét a fekete ablakra szegezve. — És most? — kérdezte. — Lát valamit? Az öreg nem felelt, tovább hallgatta a zenét. — Hát nem látja — kérdezte hirtelen az ismeretlen, anélkül, hogy a játékot abba hagyta volna —, hogy a fekete éj lassan kék, azután szürkéskék lesz, és hogy valahonnan messziről meleg fény ömlik a földre és a fák ágain fehér virágok nyílnak? Gondolom, almavirágok, habár innen a szobából tulipánokhoz hasonlítanak. Nézze csak! Az első fénysugár a kőkerítésre esik, fölmelegíti és most pára száll fel belőle. Talán a hólétől átázott moha szárad. És az égbolt egyre magasabb, egyre kékebb, egyre tündöklőbb, és a madársereg már észak felé tart.- — Minden látok — kiáltott fel az öreg. — Nem, uram — szólt Mária az ismeretlennek —, azok a virágok egyáltalán nem hasonlítanak a tulipánhoz. Ezen az egyetlen éjszakán virágba borultak az almafák. — Igen — felelte az ismeretlen —, valóban almafák, talán csak a szirmaik nagyobbak. — Nyisd ki az ablakot, Mária — kérte az öreg. Mária kitárta az ablakot. A szobába hűvös levegő áramlott. Az idegen nagyon halkan és nagyon lassan játszott. Az öreg a párnájára hanyatlott; szaggatottan lélegzett és kezével a takarón matatott. Mária hozzá futott. Az ismeretlen nem hagyta abba a játékot. Mozdulatlanul ült a spinét mellett, mintha csak saját zenéje megbabonázta volna. Mária felkiáltott. Az ismeretlen felállt és az ágyhoz lépett. Az öreg elcsukló hangon megszólalt: — Egészen világosan láttam, úgy, ahogy sok-sok évvel ezelőtt. De nem szeretnék úgy meghalni, hogy ne tudjam... a nevét. A nevét! — Wolfgang Amadeus Mozart vagyok — felelte az ismeretlen. Mária ellépett az ágy mellől, és melyen, csaknem a földig hajolva fejet hajtott a . nagy zeneszerző előtt. Amikor felegyenesedett, az öreg már nem élt. Az ablakon túl pirkadt a hajnal, és fényében megcsillantak a kert nedves hószínü virágai. Fordította: Péter László Hlyés Gyula | Munku tt mMUlkÚVul 1. Egy szeg miatt Reszelek, alakul a szeg, mit majd a tragacsba teszek, Tengelyszegét koptatta el; féloldalán ezért hever. No, de még öt perc, és — felüli Reszelek türelmetlenül. Mint az orvos meg a beteg, úgy vagyunk, én meg ez a szeg, amit reszelek, — szinte már nekem is fáj, mi neki fáj. Mintha országnyi szerkezet forgása bénult volna meg. Mintha kibillent volna, — mit nékem kell heíyreütnöm itt! Nekem kell rendbetennem azt, — mit nem' szolgálni: kárhozat! Elkap, mint mindig elragad a munka, — ez a vasdarab. Szűkül, e szegbe tömörül a világ, és — ellenszegül! Kezem között is csupa dac, konok akarat, buta agy. Nemcsak én ót: ö is, a szeg, reszel, alakit engemet. Láz önt el és — no nem! — Igen: valamiféle szerelem. Egy szeg miatt. Egy szeg miatt fog szorul, lélegzet kihagy. Kényes, elpuhult kezemen vad szomjatokat érezem, — hagynátok csúfot vallani? — kovács apám hős ujjai! Kész! Beütöm. S mi eddig állt, forog megint a tág világ. 2. A kézbovehetö jövő S most én ülök. Milyen pici kaland volt. Milyen isteni. ízlelem, milyen ősi-jó teremtő lenni, alkotói A füttyöt, nótát tengető, a bút, és bájt feledtető boldog munkákra. — a dolog katarzisára gondolok. Kétkeziek fia vagyok, megvetek minden hazugot. Közelről ismerem a zord munkás-arcokon a mosolyt, mely fut a ráncok árka közt, ha a vasrúd hajolni kezd és patkó lesz és ekelap a pörölytől, mely odacsap, vagy mikor a földült batár — szorítsd! — megint talpára áll, óra megindul, fény kigyúl, keretbe ablak jól simul. Enyémként ismerem, milyen vigaszt lövell át a szíven, milyen hálás is az iránt — jól szoktatott illat gyanánt — az iránt, aki kezeli, szépen, fiaként neveli, milyen hálás is végül ő, az el-elvaduló idő, a mégis kézbe vehető, alakítható vas idő! 13
