A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-06-25 / 26. szám
VITÉZSLAV NEZVAL: KONSZTANTYIN PAUSZTOVSZKIJ Szocsi fövenyparton Istenveled, tengerhab, díszkert fölött arany tnéhe. Lenyugvóban már a nap, színe, mint a pipacs vére. Esti csillag, éj jele, bontsd ki aranyszöke hajad. Nyugodj le nap,- ideje — holnap föltornázod magad. Száll az élet — elröpül, megsúgom hát, Nap, szerényen: másnak jössz majd, s más örül, ha nem jössz fel holnap nékem. (NedokonSená, 1960.) jAROSLAV SEIFERT: Dal a térden való lovaglásról Híva, hívatlan, későn vagy korán, néha Némo jön, néha Korkorán. Némo a kezében iránytűt tart. Korkorán csizmáját verdesi kard. Merre jár Némo? Mely messzi tájon? Korkorán tigrist simogat háton. Azután ót is rejtik az erdők .., r,. Szívembe zártam rég mind a kettőt. «.. Néha azonban, — nincs ennél szebb ám! — édesatyám jön át a verandán. Benyit csöndesen, megáll a küszöbön .., Leírhatatlan az én örömöm. Mennyit eveztem folyón, tengeren, őserdő-mélyen, bukó kis eren! De álomszép, biztos révben voltam atyám térdén, ha rajt lovagoltam! MIROSLAV FLORIAN: Hacsak fűszál lennék Hacsak fűszál lennék, vagy tört kavicsréteg, hogyne szeretnélek gyönyörűszép élet? Sarlózzák a füvet, névtelen és néma: illatoznék hegyenvölgyön, mint a széna. És ha kavics lennék, emléktelen közét, anyjához vezetnék kis gyermeket, őzet. Bármi legyek ... átlengsz rajtam örök lényeg — hogyne szeretnélek halálosan é l e t! Sípos Győző fordításai Az öreg Az 1768-as esztendő egyik téli estéjén történt. Becs külvárosának egy apró faházikójában haldoklóit Thun grófnő volt vak szakácsa. A park középen álló, rozzant fa alkotmányt nem is tehetett háznak nevezni, valaha őrbódé volt. A parkban a szél által letördelt, korhadta ágak minden lépés alatt megroppantak, A neszre halkan elmordult bódéjában egy megláncolt kutya. A végét járta ő is, akárcsak a gazdája. Vénsége miatt már ugatni sem tudott. Az öreg szakács néhány esztendővel azelőtt a kemence tüzétől elvesztette szeme világát. Mivel már nem tudott dolgozni, a grófnő intézője a kerti őrbódéba költöztette, és időnként néhány forintot küldött neki. a szakáccsal együtt élt lánya, a tizennyolc esztendős Mária. Az őrbődé berendezése két ágyból, egy rozzant lócából, néhány repedezett cserépedényből s végül Mária egyetlen kincséből, egy kimustrált spinétből állott. A spinét olyan régi volt, hogy húrjai a környezet legkisebb zajára is halkan hosszan rezonáltak. A szakács a spinétet tréfásan háza őrzőjének nevezte. Senki sem léphette át ugyanis a küszöböt, hogy a spinét öreges, reszketős pendüléssel ne üdvözölte volna. Amikor Mária megmosta a haldoklót és hűvös, tiszta ingbe öltöztette, az öreg megszólalt: — Sohasem szerettem a papokat és a szerzeteseket. Ezért nem hívhatok gyóntatót; ám halálom előtt mégiscsak meg kell tisztítanom a lelkismeretemet. — Akkor hát mit tehetek? — kérdezte megriadva Mária. — Menj ki — szólt az öreg-, és aki először utadba kerül, kérd meg, jöjjön el hozzánk meggyóntatni egy haldoklót. Ne félj, senki se fog visszautasítani. Az utca kihalt volt, csak szél kergetőzött rajta a falevelekkel. A sötét felhőkből hideg esőcseppek hullottak a kövezetre. Mária feszült figyelemmel sokáig várakozott. Végül úgy tűnt, hogy a kerítés mögött egy ember lépked és halkan dudorászik. Eléje ment néhány lépést, beleütközött és felkiáltott. Az illető megállt és megkérdezte: — Ki jár itt? Mária megrágta a kezét, és remegő hangon közölte vele apja kérését. — Rendben van — felelte a férfi nyugodtan. — Nem vagyok ugyan pap; de az most nem fontos. Gyerünk! Beléptek a házba. A világosságban Mária egy vézna fiatalembert látott maga előtt. Vizes köpenyét a lócára dobta Egyszerűen, de választékosán volt öltözve. Fekete kabátján, kristálygombjain és csipke-nyakkendőjén megcsillant a pislákoló gyertya fénye. Az ismeretlen még nagyon fiatal lehetett. Szinte gyerekesen megrázta a fejét, meglazította rizsporos parókáját, majd egy gyors mozdulattal széket tolt az ágy mellé és vidám tekintettel mereven a haldokló arcába nézett. — Beszéljen! — mondta. — Lehet, hogy a hatalom révén, bár nem istentől kaptam, hanem művészettől, melyet szolgálok, megkönnyíteni az utolsó perceit és leveszem a terhet, mely a lelkét nyomja. — Míg meg nem vakultam, egész életemben dolgoztam — súgta az öreg, és kezénél fogva közelebb húzta magahoz az ismeretlent. — Aki dolgozik, nem ér rá vétkezni. Amikor feleségem — Mártának hívták — megbetegedett, az orvos drága gyógyszereket rendelt neki; azt parancsolta: egyék sok tejfölt, szólót és igyék forralt vörösbort. Mive! mást nem tehettem, elloptam Thun grófnő készletéből egy arany tálat: darabokra zúztanf és eladtam. Most nehéz erre emlékeznem és titkolni lányom előtt, akit mindig arra tanítottam, hogy még egy morzsát se vigyen el más asztaláról. — És a grófnő szolgái közül nem lett belőle senkinek se kellemetlensége? — kérdezte az ismeretlen. — Senkinek, uram, erre esküszöm — felelte az öreg, és sírva fakadt. — Csak nem képzeli, hogy aranyat lopok, ha tudom, hogy ez Mártámon nem segít. — Hogy hívják? — kérdezte az idegen. — Johann Mayer .uram. — Akkor hát, Johann Mayer — szólt az idegen, és kezét az öreg világtalan szemére tette —, semmit sem vétett az emberek ellen. Amit elkövetett, nem bűn, ném minősíthető lopásnak: ellenkezőleg: szeretetének tanújele volt csupán. — Ámen — suttogta az öreg. — Ámen — ismételte az ismeretlen. — És most mondja meg, mi az utolsó kívánsága. — Szeretném, ha valaki gondoskodna Máriáról. — Megteszem. Én ezen kívül, mit kíván még? Erre a haldokló szelíden elmosolyodott, és fennhangon így szólt: — Szeretném még egyszer Mártát olyannak látni, mint amilyen akkór volt, amikor fiatat koromban megismertem. Szeretném látni a napot és a vén parkot, midőn tavasszal virágba borulnak a fák. De ez, uram, tudom, lehetetlen. Ne haragudjon rám bolond beszédemért. Azt hiszem, a betegség teljesen elvette az eszemet. — Jól van — felelte az ismeretlen és felállt. — Jól van — ismételte és a spinét mellé lépett majd széket tett maga alá. — Jól van — felelte nagy hangon harmadszor is. És az őrbódén egyszeriben friss csüingelés futott végig, mintha valaki ezernyi kristály-golyót szórt volna a padlóra. Jól figyeljen — szólt az idegen. — Hallgassa a zenét és meglátja! Játszani kezdett. Mária később visszaemlékezett az idegen arcára, amikor ujjal alatt fölcsendültek az első akkordok. Homlokát különös sápadtság borította, és borús szemében megcsillant a gyertya halvány fénye. Hosszú évek után először szólalt meg tömör, zengő hangon a spinét. Hangjával nemcsak az őrbódét, de az egész kertet betöltötte. A vén kutya kibújt óljából, mozdulatlanságba dermedt és farkát lassan csóválgatta. Nedves hő kezdett hullani, ám a kutya meg sem mozdult, csak fülén rándított egyet. 12