A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-06-25 / 26. szám
A fenyőtörzs gallyvégi könyökében megmozdult az öreg kakas. Fölébredt. Hetek óta itt éjszakázott a véderdő egyik mohszakállas fenyöóriásának ágai között, mióta a völgy hosszában nem látta többé a hólepek hosszú, fehér síkját, amely a korai tavaszi napfényben úgy elsorvadt, mint a szárazbeteg ember teste. A nagykakas előretippegett a fenyőgallyon. Az ág hintázott alatta, mintha rejtett rugók lendítették volna föl- s lefelé. A gally közepe táján megállt. Elöreszegezett nyakkal nézett kelet felé, ahol a messzeségben az erdős hegysor feketén összeolvadt az éjszaka komor színével. Vérrózsás szeme valamit keresett a távolban. Hallgatódzott. Körülötte mozdulatlanságba dermedve álltak a vén fenyők, egy gallyuk sem rezdült, egy tűlevelük sem rezzent. És mégis! Titokzatos sóhajtás suhant végig az erdőn. Honnan jött? A völgy fenekéről, ahol mélyen ágyazott medrekben iramodó patakok vize torzsalkodik az útját gátló kövekkel? Vagy talán a föld és ég közötti nagy és ismeretlen térségből szólt valaki halk hangon a hegyekhez és erdőkhöz? A sóhaj erősbödött, suttogásként szállt a fatörzsek között, mint valami meghatározhatatlan, mámorító zsongás. Pedig gally sem rezzent, tülevél sem moccant körülötte. Az ébredő erdő hangja ez. Az öreg kakas ismerte ezt a titokzatos hangot, a virradat előhírnökét, amely a fényt megelőzve hirdeti halkan az új hajnal jövetelét. A meszeségben egy láthatatlan művészkéz ecsetje halvány vonalat rajzolt a kifeszített óriási fekete vászonra, amely pontosan követte a távoli hegyhátak szeszélyes hullámvonalait. A kakas magasabbra emelte fejét, mert a láthatatlan művész ecsetje kisvártatva ismét végigsiklott a fekete vásznon: a hegygerincek kontúrjai fölé világosabb sávot festett. Munkájának irama egyre gyorsult, előbb szürke, aztán élénkebb színek futottak szét a mennybolton, melyet fázósan takartak be a távoli felhők redői. A nagykakas megszólalt. Halkan, mint a hulló esőcsepp koppanása: egyszer... kétszer ... háromszor, de tekintetét nem vette le a távoli kép óriási vásznáról, ahol most a hegygerinc mögött a hajnalpír mosolya elöntötte a szürke színeket. Ismerte a fakadó fények intését: 6É üdvözlik, mert a legmagasabban lakik és a legkorábban ébred. A köszöntést dallal viszonozta: fejét magasra emelte, szárnyait leeresztette, legyezőjét szétterítette. Halkan dalolt... A születő fénynek! Meg annak a barnatollú menyecskének az áfonyafák összesimuló gallyai között. Ezek megértették a dalát. Az egyik a hajnali üdvözletét, a másik a vallomást, amely feléje szállt, és sóvárgóvágyról, örök szerelemről beszélt. Forrón, tüzesen. Az örök lángolásoknak ez a hamisítatlan szava. A láthatatlan művész keleten új színeket festett a nagy vászonra: sárgát, kékesbe hajló zöldet, selyemfehéret. Ez a színek dala. Ragyog, miként a meleg mosoly. A nagykakas önfeledten dalolt... Süketen ... vakon ... Nem látta a tűzcsíkot, amely a fenyőtörzsek között lobbant, nem hallotta már a dörrenést, amely mély álmukból fölriasztotta a havasokat. ' Egy ismeretlen kéz ütésétől megszédült, imbolygott, mint a havasoknak villámsújtotta vén fenyőfája: félívben oldalt lendült, a földre zuhant, ahol hűvös hajnalokon egykor anyjának védőszárnya melengette. Egy harmadik is ott volt e hajnalon a védőerdőben. A zöldkabátos! Ez nem értette meg a dalát, sem a virradat mosolyát, sem a nagykakas elárvult párjának szívdobogását... Ez lett a nóta szomorú vége.. ( W-----------------------------------------Julian Tuwin ^Jergeieg A szerelem fut utánam, zöldszínü sapka a kontyán. Hulltam a mélybe kavicsként. Hol vagyok? Ej, te tudod tán? Zöldszínü sapka, alóla száll az aranypuha foszlány: vágytul áléivá madárka, hull haja, lengve-lobogván. Vért ver az arcba, kifutva, reszketegen csupa lázt hoz, szerelem, esteli szélvész, szerelem, esökabátos. Szél a nyomába nem érhet, űz körözőlevelekkel, blúza feszes vonalából sürgönyök sodra remeg fel. Bárban, ivóban, színházban sok levelet, szívet otthagy, vad szeleket kavar orvul, köbül kivérzi a rózsát. Én letöröm, te neved-sincs, árny, aki hajlok a gyászra: tócsa vörös ragyogását fölszedem óva, vigyázva. Pákozdy Ferenc fordítása 11
