A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1961-01-15 / 3. szám

mit tenni, minthogy megsúgjam a társamnak, hogy jó lenne a Csemadok tagság között valakit felkutatni. Elgondolásomat társam helyeselte.

Nyomban a helyi szervezet elnöke mellett döntöttünk. A kiskirály elment érte, mi meg addig egyedül maradtunk a paraszttal. Társam mosolyogva megkérdezte tőle, ha a Csemadok helyi szervezetének az elnöke aláírja elsőnek belépését, aláírja-e másodiknak? Az öreg szomorú, könnyektől nedves arca a kérdésre egyszerre felderült, testtartásán a letörtségnek nyoma se látszott többé. Olyan változás ment rajta végbe, mint a felhős, viharos tájon, ha kisüt a nap. Könnyei hirtelen felszáradtak, és habozás nélkül azt válaszolta, hogy akkor igen, szívesen aláírja. Az öregen végbement változást azzal magyaráztam: bizonyára jól ismeri a Csemadok-elnököt, tudja, hogy semmi körülmények közt nem fogja elsőnek belépését aláírni, így tehát, mint aki biztos a dolgában, nyugodtan megígérhette. De tévedtem, nem így volt, ahogy elképzeltem.

A Csemadok-elnök néhány perc múlva megjelent. Kellemes megjelenésű, nyílt tekintetű, tisztán öltözött gazda volt. Mint régi ismerősöket, üdvözölt bennünket, szívélyesen kezet szorított velünk. Amint megláttam, tudtam, hogy ismerem, a Csemadok országos vagy választmányi gyűlésén már találkoztam vele. Biztos voltam abban is, hogy beszélgettünk, hogy miről, arra nem emlékeztem. De ez nem is volt lényeges, emlékezetem villámgyorsan első találkozásunk összbenyomását elevenítette fel. Az ember értékelésének, ha úgy tetszik, a lélek káderezésének egy fajtája ez. amely az emberekkel való ismerkedésem első percében törvényszerűen zajlik le bennem. Ezért van az, hogy arra az emberre is emlékezem, akitől mondjuk egy utca felől érdeklődöm. Hangja, szemévillanása, arcvonásainak rezdülése, mozdulata, készséges vagy türelmetlen válasza gondolkodásra késztet és nyomban vélemény alakul ki bennem jelleméről, élete sorsáról. így voltam ezzel a Csemadok-elnökkel is. Az első benyomás most eredeti csomagolásban került elő a lélek mélyéről. Tévedhetetlenül éreztem, hogy tiszta, egyenes jellemű, becsületes emberrel van dolgunk. És miért is tagadnám, egy kicsit büszke is voltam arra, hogy magyar. Ez a furcsa érzés, amely csak ritka pillanatokban fog el, néhány perc múlva igazolást nyert.

Társam, aki híres volt szűkszavúságáról és a dolgokat mindjárt nevükön szokta nevezni, most is kertelés nélkül rögtön rátért a tárgyra.

„Arról van szó — szólt hozzá Komolyan —, hogy megszabadítsd társadat a félelemtől. Nem meri elsőnek aláírni belépését a szövetkezetbe. Az az

ötletünk támadt — pillantott rám —, hogy megkérünk téged erre az úttörő feladatra. Megígérte, ha te mint Csemadok-elnök aláírod elsőnek, nyomban hajlandó példádat követni.”

Nem merem állítani, hogy pontosan így fogalmazta meg kérését, de arra határozottan emlékszem, hogy bizalom és bizonyos fajta meghitt irónia is volt a hangjában.

„Előbb-utóbb úgy is sor kerül a belépésre — folytatta némi szünet után —, a falu fejlődése ezt megköveteli.”

Néhány pillanatnyi csend következett. A feszültségben a paraszt lába is megállt, megszűnt topogni. Tágranyílt szemmel a Csemadok-elnököt figyelte. Csupa szem és fül volt, mintha nem is a maga, hanem a másik sorsáról lenne szó. A másik pedig kissé lehajtott fejjel gondolkozott. Jobb kezével hirtelen végigsimított domború homlokán, mintha el akarná hessegetni rakoncátlan gondolatait, terveit, amelyek a régi gazdálkodáshoz kötötték, aztán a paraszt elé lépett és neki mondta:

— Aláírom.

A paraszt elmosolyodott, nagy, nehéz lábával fürgén előrelépett, úgy tetszett, hogy a Csemadok-elnököt meg akarja ölelni hirtelen támadt örömében. De aztán meggondolta .. . a feleúton tétován megállt.

A kiskirály sötét, gondterhelt arca felragyogott, ^kifényesedett egyszerre. Ilyen fogásra nem számított. Valóságos ünnepnapot jelentett számára ez a felhős, hűvös őszi nap. Tudta, hogy az ellenállás varázsgyűrűje pozdorjává zúzódott. Szó nélkül a géphez ült, elővette a község lakóinak névsorát, kikereste- a -Csemadok-elnök nevét és kitöltötte a belépési nyilatkozatot.

A Csemadok-elnök most. társamhoz fordult.

— Igazad van — szólt meggondoltan —, előbb-utóbb úgyis aláírtam volna, de — folytatta emelt fővel — én a beadásomat az utolsó szem gabonáig teljesítettem, és tudom, még évekig bírtam volna az iramot. Pedig nekem nincs hat hektárom.

— De nem is homokos a földed — válaszolt a másik fürgén.

— Magának ez csak könynyebbség.

— Nem bánom, aláírhatom,

ha akarod.

— Nem, az úttörést magamra vállaltam, kitartok mellette.

— No, nem tu,dom, hogy mit fognak mondani.

— Azt csak bízza rám. Magát senki sem illeti majd

szemrehányással. Még azt sem mondom meg senkinek, ki bírt rá, hogy belépésemet aláírjam. Neked azonban megmondhatom — fordult újra társamhoz —, jól esett, hogy megkértél erre a döntő lépésre. Megmondom őszintén, magámtól igen nehezen szántam volna rá magam. De benned bízom, tudom, hogy egy életen át harcoltál a szocializmusért. Tudom, hogy a javamat akarod, mint ahogy minden dolgozó embernek a javát akarod.

Társam nem válaszolt. Láttam rajta, hogy mélyen meg van hatva, és hogy sosem felejti el ezt a bizalmat, mivel a Csemadok-elnök megajándékozta. Ritka pillanatok ezek, bizakodással, hittel töltik el az embert, további erőfeszítésre, munkára serkentik, érdemes hát rájuk emlékezni.

Mindketten aláírták a belépést, egyszerre tették elibük a nyomtatványt, és mintha kettőjük között titkos verseny zajlott volna le, egyszerre írták alá. Nem lehetett tudni, ki volt az első. Nevettünk is nagy igyekezetükön, és ők is velünk nevettek.

De mielőtt, elhagytuk a községházát, a Csemadok-elnök még a következő kérdéssel fordult mezítlábas társához.

— Mondja, hogy van az, hogy ennyire berzenkedett az aláírástól, hisz maga egy veterán harcos. Mindenki tudja, hogy a bankkal mennyi baja volt. Maga az életében annyit robotolt, annyit nélkülözött, íogy mindez kettőnek is sok lett volna, nem egynek. És mégis!

— Jól mondod, kettőnek — válaszolta élénk gyorsasággal a másik —nekem feleségem is van. Ezt illene tudnod, hisz ismered ... Ha kinyitja a száját, versenyre kelhetne a falu összes asszonyával. Elképzelheted, mennyi bajom volt vele. Sem éjjelem, sem nappalom. Állandóan rágta a fülemet, hogy nem és nem... Persze, most is rágni fogja, de ha megtudja, hogy te írtad alá elsőnek, csendesebben fog lármázni.

Mindezt folyékonyan egy szuszban mondta el. Senkinek

még csak eszébe sem jutott kételkedni a szavában. Csak később, amikor meglátogattuk otthonában derült ki, hogy megrágalmazta saját feleségét. Az asszony ugyanis amikor megtudta, hogy már túl van az aláíráson, sóhajtva csapta öszsze a kezét.

— Hála istennek — szólt fennhangon —, hogy már túl vagyok rajta. Sem éjjelem, sem nappalom nem volt. Éjjel mielőtt lefeküdt, hajnalban, amikor felkelt, állandóan ezeket a vacak, kavicsos földeket siratta. Hiába mondtam neki, minek siratja, csak robotot, sírhantot jelent nekünk ez a rossz föld ... De nem lehetett vele értelmesen beszélni . .. Folyton reszketett, folyton félt... Már azt hittem, hogy az eszét veszti. Még a katona fia szavára sem hallgatott, pedig hát minden levélében azt üzente, hogy ne hadakozzék, ne goldoikodjék olyan sokat, hanem lépjen be a szövetkezetbe ... No de hála istennek, most legalább megírom a fiamnak, hadd örüljön, hogy apjának megjött az esze.

Az öreg a nagy vallomásra egyetlen szót sem válaszolt. Mosolygott az orra alatt. Azzal volt elfoglalva, hogy jó erős italt öntött a stamperlikba. Inni kellett a belépésre ... illetlenség lett volna ilyen nagy napot száraz torokkal megúszni.

Később, amikor elhagytuk a vendéglátó gazdát, őszintén szólva nem tudtam, ki mondott igazat. Társam azonban — falusi lévén — megnyugtatott, hogy ez nem is fontos. Dolgos, becsületes emberek ezek, egy életen át egyebet sem tettek, minthogy gürcöltek a földön a földért... Én persze örömmámorban úsztam ... azt azonban máig sem tudom, hogy az erős ital, vagy a sikerült huszárvágás okozta bennem azt a könnyű, lebegéshez hasonló állapotot. Aznap semmin se tudtam bosszankodni. Elégedett voltam, mint aki jól végezte a dolgát.