A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-15 / 3. szám
Matej és a kísértet a lebukó bágyadt téli nap /I sugara mégegyszer meg/m csillan a vastag hótakard ragyogd felületén. Legalább is úgy tűnt fel Majer bácsinak, a kis vashámor pénztárokának, mintha a hegyoldalban milliónyi szétszórt, apró kristály csillogna. Röpke, megelégedett mosoly suhant át arcán, majd halkan dúdolva megindult a hámorhoz tartozó lakótelep felé. — Hideg, holdfényes éjszaka lesz — állapította meg dörmögve. Napok óta készülődött már éjszakai nyúllesre a kis temetőbe, de az idő sohasem kedvezett. A temető pontosan szemben volt a hámorral. Havas fejfáival, domborodó sirhalmaival, csendesen pihent a hóbóbitás fákkal szegélyezett erdőszélén. Tisztán ki lehetett venni néhány szép, fiatal gyümölcsfát is a sövénykerítés mellett. Az öreg pénztárnok, kinek felesége is ott pihent már harmadik éve, nyaranként gyakran járt ide. Tavasszal kinyesegette a gyenge, görbe csemetéket, a szépeket, életerősöket beojtogatta, ápolgatta. Ám vasárnap, mikor utoljára kint járt, észrevette, hogy néhány csemetét megrágott a nyúl. A friss havon kirajzolódott nyomok világosan mutatták, hogy a tapsifüles szorgalmas látogatója a gyümölcsfáknak. As őreg* Ezt a nyulat szerette volna puskavégre kapni. Ennek a lesnek a terve született meg agyában, míg lassan bandukolt hazafelé. Közben elérte a telep kis faházait, és befordult a szűk sikátoron, hogy átmenjen a két nagyobb, téglából épült tisztviselői lakás felé. Mikor az első lakáshoz ért, szíve elnehezedett, mert eszébe jutott, hogy egykorú társa és barátja, a telep raktárnoka már több nap óta az ágyat nyomja. — Bizony, tegnap igen gyengének látszott — gondolta magában. Nagyon erőtlennek látta barátját s most az volt az elöérzete, hogy talán utoljára beszélgettek. Hazaért. Szobájában sötét volt. Lámpát gyújtott, s kezdte kikészíteni a leshez szükséges dolgokat: puskát, töltényt, táskát. A szekrényből egy ágylepedőt vett *•/, ezzel készült megtéveszteni a nyulat a fehér halmok között. Már meglehetősen besötétedett. A műhelyekben elhallgattak a nehéz vaspörölyök. Fáradt, nehéz lépésekkel igyekeztek haza a munkások. A mécsesek lángjai imbolyogva táncoltak ide-oda, míg egymásután eltűnték a házak melletti sötét udvarok ölében. Ideje volt indulni. Az égen sziporkázva vibráltak a csillagok. A csizmája alatt megcsikordult a hó Csípős hideg volt. Szaporábban vette a lépést, hogy egy kissé felmelegedjen, s azért is, hogy idejében érjen a leshelyre. A hegyhát felett egy vi'ágosabb csík jelent meg, szélesedett, erősödött. A hold felkelőben volt. Mire kiért, mint egy aranytányér megjelent az égbolton, bágyadt fényével elöntve a környéket. Az egész területet jól be lehetett látni. Elhelyezkedett. A lepetöd magára kanyarította, megtöltötte a puskát. Várt. Csend volt, csak a közeli erdőből hallatszott néha egy ágreccsenés, vadneszezés. Már csak a nagy házban viágított egy-két ablak, mikor az öreg Matej, a hámor éjjeli őre megkezdte körútját a hámor épületei között. A telep két helyén ellenőrzőóra volt egy-egy faliszekrénykében. Ezt az órát kellett az őrnek félóránként felhúznia. A fiatal gyakornok feladata volt este új papírszalagot tenni az órába, kiadni a hozzávaló kulcsot az őrnek, reggel pedig kivenni az órából a milliméteres beosztású papírcsíkot, melyről pontosan meg lehetett állapítani az őr éberségét, esetleg hanyagságát. Már talán a negyedik kört rótta az öreg, a csikorgó havas utcácskákon, mikor földbe gyökerezett a lába. Rámeredt a temetőre. Egy hosszú árnyalak épp akkor emelkedett ki a sírok közül, s lebegett a temető irányából a lakótelep felé. Megdörzsölte a szemét — gondolta: talán káprázik De nem, az árny csak tebbent tovább. Az öreg érezte, hogy valami ólmos nehézség száll a lábába, gyomra elnehezedett. Sem megmozdulni, sem kiáltani nem volt ereje. Csak az elméje működött: — Biztosan az öreg raktárnokért jön a kaszás, mert hogy időnként valami meg is csillant a holdfényben. Mikor aztán az árny befordult az ajtón, ahol a raktárnak Igkott, az öreg Matej biztosra vette, hogy magát a halált látta, s a raktárnok a reggelt már nem éri meg. Tagjai felengedtek, amikor eltűnt a látomás. Erezte, hogy a homloka nedves. Letörölte a verítéket. Óra, nem óra — kötelesség, ide, kötelesség oda — az öreg Sztrájk (Folytatás a 9. oldalról) — Fenét. A lányokhoz, asszonyokhoz igen, a munkásokhoz nem. Szorította le a bért, ahogy csak tudta. Itt ‘érnék rá, amit mondani szeretnék. Aratáskor történt az is... Talán az idő is iiyén szép volt, mint most. Jókor reggel mentünk ki az erdő alá, egy nagy búzatáblára. Tízen voltunk kaszások Hát, amint vágjuk a rendet, az asszonyok meg szedik a markot, egyszercsak megpillantom Cséfalvit. Lóháton iparkodik felénk. Mondom az embereimnek, mert én voltam a bandavezér: — Amott jön az úr! És elé siettem. Jól megemeltem a sapkám, úgy köszöntöttem. De Ő csak immel-ámmal pöccintett darutollas kalapján. Le sem szállt a lóról. — Hozzád jöttem, Józsi — tegezett le kedvére, s megrándult az arca. — Mivel lehetnék a nagyságos úr szolgálatára? — Minden tizedik kereszt az sok. Anynyit nem adhatok. Nekem is élnem kell. Tikentettőért arathattok .. Nos ? A nyál elapadt a számban, kínnal : keservvel nyeltem, és egészen beleszédültem, mire kinyögtem. — Azért nem arathatok Nem tudom, a többiek hogy gondolják — fuldokoltam a szavaimban. — Te vagy a bandavezér. Neked kell példát mutatnod. Vállalod tizenkettedikért ? i— Nem — feleltem határozottan. Cséfalvi belevágta sarkantyúját a lova oldalába. i— Akkor azonnal újévet csinálok! Takarodhatsz le a földemről, ne lássalak itt többé — kiabálta dühvei, és elvágtatott. Én meg ottmaradtam szoborrá meredten, lábamból kiszaladt minden erő. Eszembe jutott a családom, a gyerekek, bizonytalan holnapom. Remegett a belsőm, torkomban ugrált a szívem, verejték gyöngyözött a homlokomon. Pillanatok alatt megbántam makacsságom, össztönből fakadó ellenállásom, legszívesebben a földbirtokos után szaladtam volna, de csak messze kavargó porfelhőt láttam... Az én gyenge szivem nagyon megijedt. Nem emlékszem már pontosan, menynyi ideig álltam ott lesújtottan. Elvánszorgok az embereimhez. Beszámolok nekik a történtekről. Felháborodnak ... De mikor fogom a kaszám meg a tarisznyám, hogy mehessek haza, nem mozdul senki a bandából. Sunyit mind lesütött szemmel. Mindegy. Én kiléptem, lesz, ahogy lesz... A feleségem a sarkamban. És alig teszek négy-öt lépést a tarlón, lódul Kiss Berci barátom is utánam. Falumbeli, pártvezér, kommunista, felzárkózik mellém. Együtt botorkálunk hazafelé. Nem beszélünk, hallgatunk fagyos ajakkal, és tapogatózunk csendesen, mintha sötétben mennénk. De bent a cselé ’^oron, a széjjelválás pillanatában úgy egymásba fogódzik az ujjunk, mint a nehéz vaskapcsok .. . Este úgy fekszünk az ágyon feleségemmel, akár két »egymás mellé dobott fa. A parányi ablakokon behunyorognak a csillagok, s beszűrődnek a zajok. Félelemmel telt meg az éjszaka levegője. Tenyerembe szorítom a feleségem kezét. — Félsz? — kérdem. — Nagyon — súgja remegő hangon. — Látod, én nem. Az a kézfogás, Kiss Bercivel, visszaad ta az erőm ... Nem vagyok egyedül! Azon az éjszakán nem aludtam, egyre csak azon gondolkoztam, hogy nem ér az ember élete semmit, ha magárahagyott. Társulni kell, összefogni a szegénynek... És mit hallok reggel? Hogy nyolc társam közül egy sem maradt a tarlón. A földesúr már kétszer üzent, hogy megadja a tizedik Keresztet, csak vegyük fel a munkát. Ilyen időben minden perc drága ... fit szivem bolondosán ugrált örömében. Két karomban olyan erőt eréztem a győzelem hírére, hogy összeroppantottam volna a világot. Aznap Kiss Berci mellett ütöttem tanyát früstöknél, ebédnél és vacsoránál, mert az ő oldalán éreztem magam biztonságban. Nem is pártoltam el tőle azután soha. Huszonegy nyarán történt mindez, régen volt... Az öreg ember megtörli a száját, és lopva pislog a tanítóra, milyen hatással van rá az elmondott történet. De Benedek István arca nem árulkodik. — Józsi bácsi negyven éve párttag? — mondja, és úgy néz a kert virágaira, mintha azoktól kérdezné. — Bizony, negyven éve. í— Nagy idő, szép idő! Hűségesen helytálltam. Elhallgatnak. Az öregnek lekonyul a feje. Szunyó-1 kál talán? Vagy nagy életének eseményein gondolkozik? Mindegy. Ábrándozik egy sort, aztán mintha darázs csípné meg, a tanítóhoz fordul. — Hozzon még egy bögrével! — Szaladok — rezzen fel Benedek István, és olyan gyorsan ugrik, mint felnőtt ember intésére a szofogadő' gyermek. u
