A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-15 / 3. szám
Egy riporter jegyzetfüzetéből II. SZABÓ BÉLA A községházára éppen akkor toppantunk be, amikor a kiskirály a magángazdát „vagyvagy” választás elé állította. Az asztalon ott hevert a belépési nyilatkozat, a toll is készenlétben állt, csak alá kellett Írnia. Ügy látszott, hogy a paraszt már megpuhult, de amikor beléptünk ... Hirtelen elhatározással megmakacsolta magát, és elszántan azt mondta, hogy nem, nem írja alá ... Sőt, mint aki érezte, hogy segítőtársakra talált, elmondta nekünk a helyzet előzményeit. Kiderült, hogy hat hektár földje van. A föld kavicsos, homokos, nem terem annyit, hogy az egész beadást teljesítse .. . Tavaly is adós maradt a beadással, most pedig nála is seperni akarnak... ha nem lép a szövetkezetbe. Társam magyarázni próbálta a parasztnak, hogy nincs értelme ma már hat hektár homokos földön magángazdálkodást folytatni, mert hiszen maga is bevallja, hogy munkája után nem kapja meg a kívánt termést. Gondolja meg, a szövetkezetben sokkal könnyebb lenne a helyzete, ott a gépekkel sokkal mélyebben szántanak, sokkal szakszerűbben trágyázzák, művelik meg a földeket, és így természetes, hogy több termést hoznak ... Gondolja meg, kérlelte, ha ragaszkodik a régi gazdálkodási módszerhez, ezzel saját magát és az egész dolgozó népet károsítja meg. Én eleinte hallgattam ... Az egész helyzet miatt szégyelltem magam, nem is mertem senkinek a szemébe nézni, tanácstalanul a szoba padlóját néztem . .. Ekkor esett pillantásom a paraszt lábára. A hűvös idő ellenére nem volt rajta cipő. A meztelen láb nem volt számomra nagy újság, magam is tíz éves koromig mezítláb jártam, és apám szüretkor éjjel-nappal mezítláb taposta a vinnai gazdák szőlőjét. Ezenkívül olyan kisközségből származom, ahol a lakosság zöme földműveléssel foglalkozott, és jól emlékszem aratás idején a parasztok mezítláb dolgoztak a cséplőgép körül, mégis ez a hatalmas bütykös láb megdöbbentett. Kék és lila színben játszadozott, talpa oly vastagon fehérlett, mintha gumitalp lenne. Ez a láb az asztal alatt topogott, mozgott és tiltakozott. Bütykös, vastagkörmű ujjai furcsa türelmetlenséggel ágaskodtak ... És a kék-lila láb csak nőtt előttem, és a formátlan, sáros ujjak rángatóztak, mint süketnéma, eleven törpék. Társam jóindulatú szavaira a paraszt felfigyelt, görnyedt testtartása kissé kiegyenesedett, hatalmas lábai türelmetlen topogása is meglassult, egyszóval látni lehetett rajta, hogy jól esik neki a szép szó. Pihenő testtartásán azt is láttam, hogy mindaz, amit most társamtól hallott, nem új számára, mégis e válságos helyzetben gyógyírként hatott rá a baráti hang. Makacssága mintha olvadozni kezdett volna róla, és már-már azt hittük, talán mégis sikerült vele egyezségre jutnunk, amikor hirtelen két kidolgozott kezébe rejtette borostás, ráncos arcát és zokogni kezdett, mint egy gyermek. Inas, csontos testét rázta a sírás, nagy könnyek mosták barnára cserzett, földszínű ujjait. Ekkor a kiskirályra néztem, alacsony fekete emberke volt. Ügy látszott, a könnyek őt is megrendítették. Merőben új helyzetbe került. Nem számított sem velünk, sem a könynyekkel. Bosszantotta, hogy idegenek ellesték „kiváló nevelőmódszerét”, e kínos érzéshez később tétovázás és zavar szegődött. Mint az árvíz a kunyhó falait, úgy mosták alá a paraszt könnyei kiskirályi tekintélyét. Amióta beléptünk hallgatott, amikor pedig a parasztból kitört az elkeseredett zokogás, folyékonyan pislogni kezdett, mintha azt mondta volna minduntalan „én nem így akartam”. Pislogása oly meggyőző volt, hogy mi egy percig sem kételkedtünk abban, hogy valóban nem akart rosszat cselekedni. Ügy szolgálta a szocializmust, ahogy tudta. Miután nem járhatott a parasztok házába reggeltől estig agitálni, ahogy ezt társai cselekedték sok-sok faluban és községben, mert hiszen nem volt szegénynek mondanivalója, és érvelésével már az első gazda házában zsákutcába jutott volna, hát ehhez a mód-Bacskai Béla rajza szerhez folyamodott. A tanácsot valószínűleg attól kapta, aki védnöke és cinkosa is volt egyben. Bizony nem volt könnyű feladat a parasztot rábírni, hogy a szövetkezetbe lépjen. Ezt mi most a saját bőrünkön tapasztaltuk. A paraszt ugyanis a nehéz sírás után hirtelen kiegyenesedett, nyíltan a szemünkbe nézett, és tömör rövidséggel kijelentette, hogy nem írja alá belépését. Meglepetten néztünk egymásra. Nem az lepett meg bennünket, hogy nemet mondott, de a mód, ahogyan mondta, az egyenesen nekünk szólt. Kijelentésével mintegy közös nevezőre hozott bennünket a kiskirállyal. Persze, lett volna rá mód megmagyarázni a parasztnak, hogy nem azonosítjuk magunkat a szövetkezet „népszerűsítésének” ezzel a módszerével, de éreztük, hogy ezzel nem segítünk rajta. Társam azt is megtehette volna, hogy megkéri a kiskirályt, engedje el ezúttal a söprést, hagyja futni, ha nem most, hát jövőre, ha jövőre nem, hát két év múlva biztos aláírja belépését ... Éreztük azonban, hogy ez sem volna helyes megoldás. Mit tegyünk hát?... Hogyan segítsünk rajta?... A legroszabb az volt, hogy a kérdésről nem beszélhettünk nyíltan, ebben egyrészt a paraszt, másrészt a kiskirály gátolt meg bennünket. Tanácstalanul néztünk egymásra ... és már-már úgy döntöttem, hogy félredobok minden óvatosságot és kímélet nélkül, nyíltan beszélek. Megmondom a kiskirálynak, hogy mit gondolok az ő módszereiről és nem titkolom a paraszt előtt sem, mi a véleményem a baromi munkához való ragaszkodásáról... Erre szerencsére nem került sor... A paraszt ugyanis látva békéltető szándékunkat és zavart tanácstalanságunkat megszánt bennünket és azt mondta, azért nem írja alá belépését, mert ő nem akar lenni az első ... Közismert volt ez a magatartás. Ha egy magángazdát a falhoz szorítottak, ha már minden komolyabb elfogadható érvből kifogyott, akkor ehhez az erőtlen kifogáshoz folyamodott. Olyan volt ez, mint egy varázsige, szinte babonás elszántsággal mondta ki, és babonás kitartással ragaszkodott hozzá. Ilyesmi ellen nem lehetett hadakozni, nem lehetett okoskodni, mert ez volt a végső ok. Itt nem lehetett egyebet tenni, mint egy értelmesebb, engedékenyebb magángazdát rábeszélni, hogy ő írja alá elsőnek. így sikerült áttörni azt a láthatatlan varázsgyűrűt, amely a régi, az ósdi összefogását jelentette az új szövetkezeti falu ellen. Persze nem volt könnyű feladat arra a bizonyos gazdára ráakadni. Akinek azonban szívügye volt a falu fejlődése és, aki sokat járt a falu gazdái között agitálni, az tudta, hogy kihez forduljon... A kiskirály nem tudta. Ez akkor derült ki, amikor csöndesen megkérdeztem, hogy kihez lehetne fordulni. Válaszára fel voltam készülve, nem vette hát el kedvemet a további kutatástól. E döntő percekben agyam lázasan dolgozott. A faluban egy kiváló, lelkes tanítót ismertem, de az sem tartózkodott itthon, a járási székhelyen egy konferencián vett részt. Ilyen körülmények között nem volt 12
