A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-06-11 / 24. szám
A murányi vár m m ícsit furcsán hangzik: lovaspásztorok 1200 méter tengerszlnt feletti magasságban. Mert képzeletünkben a csikós a Hortobágyon él. A gondjaira bízott ménessel az esztendő nagyobb felét e pusztán tölti. Ruházata ennek megfelelően lobogós ujjú ing, bő vászongatya, szűr, suba és széleskarimájú kalap. Murány környékén azonban már nem találni pusztát. Meredek sziklafalak tornyosulnak a község fölött, és hatalmas hegykoszorúk rejtenek egy-egy legelőnek alkalmas tisztást. Ezeken a foltokon, bokrokkal, fenyőkkel, szakadékokkal határolt pusztán terelik nyájaikat a hegyi csikósok. Az éghajlat az év nagy részében zord. Hideg szelek fújnak. Komor viharfelhők ostromolják a magaslatokat. S a csikósok kint tanyáznak ménesükkel a szabad ég alatt Kelj fel, csikós, ne aludj már Keményen dacolva záporral, faggyal, hóviharral. Kopár sziklákon, sovány legelőkön vándorolnak a lovak. Szünet nélkül keresik élelmüket. Nyomukban szívós pásztorok. Csörög a karikásostor, nyikorog a nyereg, szelíden engedelmeskedik a hétasló, éberen vigyáznak a kutyák. Mindez ott történik a híres murányi vér körül, ístenhátamögötti helyen, a „Vohin” nevű legelőn. Idegen nem találna oda, eltévedne az ösvényeken, a szerteágazó erdei utakon. Topercer Zoltán mérnök, a méntelep kiváló szakembere meg a felesége és ötéves kisfia a kísérőnk, ők vezetnek fel a legelőre, az elrejtett Vohinra, amelyen kilencvenhárom kanca és hetvenegy csikó legel. Négy csikós őrzi a ménest. Széplaki István, Soják Jankó, Tóth Béla és Kochjár László. Öltözékük nem árulkodik foglalkozásukról. Hanem a karikásostor ott fekszik a vállukon. Kezükben cigaretta, bele-bele szippantanak, mert mit is lehet csinálni az erdőben egész nap? Őrizni, cigarettázni, beszélgetni, gondolkozni, A pásztorembereket általában hallgatagnak, szófukamak ábrázolják, pedig az ellenkezője igaz, szeretik a történeteket, az izgalmas esetek elmondását, persze inkább csak az olyanokat, amelyek a mesterségükkel kapcsolatosak. Széplaki Pista bácsi például azt újságolja nekünk, hogy tavaly jelentős veszteség érte a ménest. — Jött a vihar — mondja — s a lovak a fák alá húzódtak a zápor elől. Nagy dörrenés, lecsapott közéjük a villám, öt nyomban kimúlt. Behúztuk szegényeket a bozótba, betakartuk gallyakkal. Két hét sem telt el, már csak a csontjuk volt, megették a medvék. — Medvék? A fiatalabb Tóth Béla folytatja: — Van belőlük jócskán a hegyekben. A lovak nagyon félnek tőlük. Messziről megérziki a szagát, s olyankor nincs ember, aki eléjük állhatna. Menekülnek, vágtatnak, mint a villám, egyszer a Tátra alól hajtottuk vissza őket. A csikósok rimaszécsiek, zádoriak, murányiak Legel a ménes Hozzászoktak már a lovakhoz, ismerik a természetüket, még a nevüket is számontartják. Ha terelnek, nyeregben ülnek, ha legeltetnek, leheverednek a fűre és az otthonukra, családjukra gondolnak. Innen, a magas hegyek oldaláról, magányos fák alól, tenyérnyi tisztásokról tekingetnek Rimaszécs, Zádor felé s várják a hazautazás napját, amelyre minden két hétben kerül sor. Hajnalban hajtanak ki, késő este terelik viszsza a lovakat a karámba, s reggel, délben száraz étel az eledelük, csak este parázslik a tűz a bódéban, este főztek, maguknak. S az éles levegő, a meredek hegyek naponta ellopják az erejükét, fáradtan hajtják álomra fejüket. Csikósélet, pásztorélet? Csak hétköznap van, vasárnap nincs, a lovaknak menni kell s a csikósoknak is a lovakkal. A murányi méntelepnek különböző helyeken ötszázhatvan lova van. Negyven ember viseli gondját az állatoknak. Topercer mérnök biztatja a csikósokat, hogy beszéljenek már arról, milyen lófajtákat gondoznak. — Többnyire huculokat — vágja ki a tromfot az ötven körüli alacsony, zömök Széplaki Pista bácsi. — Aztán milyen lő az a hucul? — heveredik le a mérnök a fűre. Nevet a feleség, a csikósok is nevetnek, Pista bácsi meg vonogatja a vállát, hogy hát: — A hucul az hucul. Mi lehetne más? Aztán leheverednek ők is a tisztásra és várakozóan tekintenek Topercer Zoltánra, aki segítségükre siet* Am hucul ide, vagy oda, előbb a lótenyésztésről beszél. Az 1950-es esztendővel kezdi. Ekkor indul meg az Állami Erdészeti Hivatal kezdeményezésére a szakszerű munka. A nehéz terepviszonyok, a nehezen megközelíthető irtványok kitartó, táplálkozásban igénytelen, nagy teherbírású hegyi lovak nevelését sürgetik. A cél: szívós, erős, zömök — sziklák, szakadékok szélén biztosan mozgó lovak tenyésztése. A ménes télen-nyáron szabadban van. Nappal a kopár legelőket járja, éjjel karámban pihen.
