A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-15 / 3. szám
HEINZ KRUSCHEL Cüvít az északkeleti szél, s bár szo- 3bőmön kettős ablak van, mégis érzem. Szabálytalan időközökben esőcseppek vágódnak az ablaküvegre-, szeretem ezt a zajt, mert erősebb az ágyam fölött levő Geiger-számlálócső egyhangú kattogásánál. Szobámban egy sugárfertőzéses tárgy van. Ez a tárgy én vagyok. Én, Billy O’Brien őrmester, a 18. felderítöraj pilótája. A testem élettelen, már nem érzek semmit, semmi fájdalmat. De gondolkozom, látok és hallok. Nem sokat látok. Fehér falakat, ágyam előtt egy félmagas ólom védőfalat, az ablakot, az esőtől nedves ablaküveget és egy vékony repkényindát, amely táncol az erős szélben. Nem tudom, mennyi az idő, a repkényinda az órám. Még tíz levelet számoltam meg; rövidesen mind lehull, letelik az én időm is, az utolsó levéllel meghal Billy O'Brien őrmester. Cabornok. TE VA6V az isten; de már nem tudom, nincs bőr a szemhéjamon. Az utolsó repülés úgy kezdődött, mint a többi. Kigurítottuk gépeinket a betonpályára, egy föld alatti felvonó felhozta a bombákat, acélkarmok megragadták és a gépbe, a bombateknőbe emelték a terhet. A startolásnál észrevettem, hogy a gép könnyebb, mint máskor. Nem törődtem vele. Gyorsan elértük az előírt magasságot és rátértünk a szokásos útvonalra. Északra tartottunk, s állandó öszszeköttetésben voltunk a reptérrel. Tegnap meglátogatott a tábori lelkész. A hangja egyáltalán nem volt kenetteljes, világosan, acélosan csengett, szinte fájt. S a szavai is fájták, amelyeknek pedig vigasztalniuk kellett volna. „Isten örökkévaló, de az ember halandó, ezért ne is tulajdonítsunk neki semmiféle jelentőséget." Jól hallottam, jól értettem, de beszélni már nem tudok. Ha megpróbálom, érzem, hogy fejembe száll a vér, elvörösödöm, de csak valami hörgés hallatszik. A pilóta nem fontos, de az isten léte — a szentségit neki! De hiszen ezt márt tanultuk az egyetemen is. Nyugodj bele a halálba, úgysem tudsz előle kitérni, feltétlenül utolér. De hát, ki parancsol a halálnak? Kicsoda? Az isten? Az utolsó felderítő repülést Augsburg és Grönland között nem az isten rendelte el, hanem a tábornok. a ablakom előtt lepergett egy levél. ** Még kilenc maradt. Százhatvankétszer tettem meg az Augsburg és Grönland közötti utat. Az éjszakák rosszak voltak és veszedelmesek, mert fedélzetünkön atombombát vittünk, két ólomhüvellyel biztosított atombombát Mindig minden simán bonyolódott le. Csak néha fordult elő, hogy a legénység egyik-másik tagjának az idegei felmondták a szolgálatot, mint Tom Daisynek, aki le akarta dobni az izéket és ki akart szállni Meg kellett kötöznünk. Most valahol az Egyesült Államok nyugati részén él egy ideggyógyintézetben. Az indán egy parányi elsárgult levél összezsugorodik, mintha védekezni akarna a pusztulás ellen. De semmi sem használ, leesik és nyolc levél marad. Minden megy a maga jól elrendezett, szükségszerű útján; sehol semmi játékos véletlen, minen az úr bölcs irányításával történik — így mondta a tábori lelkész. A szemem ég, szeretném lecsukni, [jekapcsoltam a rádiót, s felhangzott friscói adóállomás dzsessz-zenekara. Satchmo játszott. Teltek az órák, nem számoltuk. Ábrándozom. A trombitaszóló végigbizsereg rajtam lágyan és szomorkásán — mint valami öreg anyóka jóságos mosolya... A repkényindán még hat levél van, a szél erősödött, vadul pörgeti a kicsiny ágakat ... Amikor Grönland előtt megfordultunk, erős kimerültséget éreztünk. És szomjúságot, valami olthatatlan szomjúságot ... Izgatószereket vettünk be, mint mindig, de semmi nem segített. Georg Branton, a távirász hányt. Először húsmérgezésre gondoltunk, azok a fickót ott a kantinban nem megbízhatók, elsősorban a saját zsebükre dolgoznak. A visszarepülés -egy örökkévalóságig tartott. Néhány órával a landolás előtt belázasodtunk, s a székletünk vizenyőssé és véressé vált. Kín volt a repülés. Csodálkoztam, hogy a reptér olyan gyakran érdeklődik a rosszullét tüneteiről. Három órával a landolás előtt William Asterhildnek, a mechanikusnak vérezni kezdett a bőre. Abban a percben már gyanítottam valamit... A repkényinda csupaszodik. Még öt levél vívja hasztalan küzdelmét... George Brantonnak alio volt már ereje, hogy továbbítsa a reptérre a jelentéseket. A kezdeti kimerültségi állapotot heveny izgalmi állapot váltotta fel, mindhárman fájdalmat éreztünk a májunkban, és rettegtünk, hogy soha nem érjük el célunkat. Én már tudtam, mit jelentenek ezek a tünetek. Néhány hónappal ezelőtt a kezembe került egy japán professzor írása. Egy tanulmány a sugárfertőzésről. Amikor Asterhildnél fellépett a bőrfelületi vérzés, igazolva láttam sejtésemet: sugárfertőzés. Nem szóltam semmit, de eszembe jutott, milyen könnyű volt a startolásnál a gép. J epergett az ötödik levél, hozzüvá■Lagódott az ablaküveghez, majd eltűnt. A vihar csöndesedik, csak a Geigerszámlálócső recsegi borzalmas, lélektelen dallamát. Még négy levél... Augsburg előtt egy ,órával következett be a nagy krízis: George Branton kénytelen volt beszüntetni a rádió működését, tüdeje és hólyagja úgy fájt, hogy kínjában a földön fetrengett. Reszkető kézzel tartottam a kormánykereket. Már nem tudtunk beszélni. Utolsó erőmegfeszítéssel landoltunk az augsburgi katonai repülőtéren. George Branton halott vol. Amikor kiemelték, az egyik egészségügyi véletlenül a hajához nyúlt, s az csomókban a kezében maradt. William elvesztete eszméletét. S én, amikor eszméletre tértem, már ebben az ágyban feküdtem. Az ablak előtt három levél járja haláltáncát ... Meg kell halnom; William már nyilván halott, tizenöt évvel volt idősebb nálam, és odahaza, Manhattanban négy gyermeke várja. Ordítani szerettem volna, amikor a tábori lelkész elmesélte, hogy a tábornok rendelkezésére, kísérletképpen az egyik repülőgépet csupasz, védőburok nélküli atombombákkal kellett megrakni — de már nem tudtam kiáltani. Már nem tudtam ellene lázadozni, de a borzalom nyilván ott ült a szememben, az elképzelhetetlen borzalom, hogy emberek, amerikaiak, amilyen én is vagyok, testvéreiket, más embereket a kísérlet kedvéért a háláiba űznek. Elő holttest vagyok. a lelkész azt mondotta, a tábornok ** is csak eszköz, a parancsnok végrehajtója, de semmi esetre sem okozója a történteknek. Amikor istenről beszélt, szétroncsolt kezemet egymásra rakta, és hangosan imádkozott, rémisztőén fagyos hangja belesüvített a fülembe. „Megnyugvással veszem akaratod, nem zárom be az ajtót, hogy ellened védekezzem, bensőmben nem él veled szemben harag, a tied minden bizalmán. Nincs fenségesebb gond és fenségesebb irgalmasság, mint a te legmagasabb gondoskodásod rólam és a Nyugatról.” Humanista vagyok, de ebben a pillanatban meg tudtam volna fojtani a tiszteletest. Megfojtani, mint egy veszett kutyát ... Miért ? Miért ? Miért ? Még két levél. Még két levelet ér az életem, két levelet. A fából épült kicsiny tanyai ház meleg volt, és anyám keze úgy tudott simogatni, mint senki másé. Csak ne lett volna a tiszteletesnek olyan rideg képe ... Isten a halál percében magához szólítja a lelkeket. A nedves ablaktáblák mögött látom istent a tábornok képében. És elmosódva látom az utolsó levelet. Egyetlen levél. A szél elült. Jaj, csak ne kattogjon ilyen hangosan a Geiger-számlálócső; odakint csak esik, csak esik. .. Leukémiám van, így mondták az orvosok, tehát valamiféle vérrák .. Miért kell repülnünk? Hiszen az oroszok nem akarnak megtámadni bennünket! A jó istennek olyan az arca, mint a tábornoké, egy borzalmas pofát látok magam előtt, egy torzképet. Tábornok, menj el előlem, látni akarom a levelet, a levelet! Hol a levél, hol az utolsó levél! ? ... Vegyétek le az arcomról a kendőt, hagyjátok a szívemet, tábornok, isten! Tábornok ... te vagy... te... vagy ... tehát az isten? HOLLÖSI TIBOR fordítása 10
