A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1961-06-04 / 23. szám

nimiiimmiiiimmimiHiiiiiiiiimiimiiii'mimimiiiiiiiiimiimiimiiiiiiiimmimiiimimiii

MÄCS JÖZSEF:

As árnyék

Felberreg a csengő. A gyerekek nagy tármával rajzanak ki a teremből. Az iskola előtt kettős sorba állnak és fegyelmezetten elvonulnak. A szőke tanítónő egyedül marad az osztályban. Elrendezi a szekrényt, gyorsan elintézi a hazaiból az ebédet, aztán kikukucskál a nyitott ablakon.

■■ A felhők versenyt kergetik egymást, és gyakran eltakarják a napot. Olyankor, mintha sötét szemüveg mögül figyelné az apró falvak népét az óriás fénygolyó. Felkerekedik a szél is, ide-oda sodorja a későn érő gyümölcsök hamvas illatát, á bágyadt fényű szeptemberi levegőben ökörnyálak úsznak.

. A tanítónő szeme az úttesten pihen, melyen álmosan döcögnek a szekerek. Fáradt szövetkezeti parasztok szunyókálnak az ülésen. Akkor riadnak fel, amikor égy-egy sebesen száguldó gépkocsi elhúz . mellettük... A robogó autókat tartja szemmel a szőke lány. Piros, szürke, sötétkék. Valahogy így váltakoznak a sziliek. Ö egy fehér sportkocsira vár.

Igen, már jön is!

Éppen most bukkan_ fel a kanyarban. Az iskola előtt áll meg, de nem száll ici belőle senki. Ö szalad ki a csillogóvillogó autóhoz. Karján könnyű ballonkabát, kezében ruhája színéhez vágó kézitáska.

Kinyílik az ajtó, és bentről kellemesen csendül a férfi hangja.

— Szervusz, tanító néni.

— Szervusz, igazgató elvtárs.

Melegen kezet ráznak. A szőke lány

belesüpped az ülésbe. Felzúg a motor s már himbálózva indul, amikor a hullámos hajú, sas orrú, javakorabeli férfi megkérdi:

— Hová megyünk?

— Ahova szoktunk, az erdő alá.

Hegyes arra a vidék, az úttest meg

mint a hullámvasút. Falvak következnek, pirosdserepes házak hőkölnek hátra. A poros, füstös bányaváros fölött kezdődik az erdő, amely egészen a Tátráig felnyúlik.

Jó félóra az út a kiszemelt helyig, a szőke lány kényelmesen elhelyezkedik a kocsiban, és a táskájából cigarettát húz

elő. Kínálja a társát is — rágyújtanak.

Szemlátomást borul, esőre áll az idő, s ez egy kicsit zavarja a hangulatot.

— Megéri a szökést ? — szól a szőke lány, és a sötéten tornyosuló jellegekre mutat.

— Miért ne?

— Bevallom, én nem bánnám, ha esne. Legalább bent maradnánk a kocsiban. Hozód bújnék, váltadra hajtanám a fejem. Szeretném úgy hallgatni az eső kopogását.

Ebben a pillanatban kanyarodnak rá a dűlőre, amely sűrű bozótok és magányos vadszilvafák között, befelé terelő pásztorok melett visz az erdei tisztásra.

Megcsörrenek az ostorok, a kolompok szünet nélkül énekelnek, a bojtárok éles hangjukkal . és kutyáik segítségével tartják kordában, az állatokat.

Bent járnak már a fák alatt, az ágak összeölelkeznek fölöttük, s a madarak fel-felrebbennek útjukból. Előttük fekszik a tisztás. Hervadó füvek integetnek búcsút a bozótok körül. Erős szél veszi üldözőbe őket.

A férfi fékez és kikapcsolja a motort. Átöleli a lányt, az unottan dől a karjába. Hevesen csókolóznak.

— Szeretsz? kérdezi a férfi.

— Szeretlek — feleli a lány.

— Kijössz máskor is, ha érted megyek ?

— Kijöhetek.

Megint öszeborulnak, belefelejtkeznek az idő múlásába, és csak a szőke lány hallja, hogy kopog az eső az ablakon. Felvidul az arca, ujjong a lelke, amint a neszekre fülel.

Pr ... pr ... pr ...

Az üvegen vígan futkároznak az esőcseppek. Majd roppannak az ágak, szortyognak a csizmák a hirtelen keletkezet tócsákban, gumikabátos erdei munkások vonulnak hazafelé libasorban.

Egyik-másik bátorságot vesz, sóvárogva beles az autóba s az orra alá mormogja:

— Nagyon szép szőke lány. Ha én tarthatnám a karomban ... soha nem engedném el. És milyen nyugodtan, boldogan

pihen feje a férfi vállán. Vajon hol tarthatnak a szerelemben?...

Az eső egyre erősebben paskolja az ablakot, a férfi megelégeli a csókok záporát. Hátradől, cigarettára gyújt, és meregve, kedvét veszítve eregeti a füstöt.

—Undok egy idő — állapítja meg.

— Elszomorít? — simul hozzá a lány.

— Nem szeretem az esőt. A napfényt szeretem, meg a füvek illatát. Bosszant, hogy nem heveredhetünk le a tisztáson. Az ember nap mint nap az iskola ügyeit intézi, és féltékeny feleségével veszekszik. Örül, ha kiszabadulhat a pokolból. £s mi értelme? Csak ülünk, ülünk és csókólózunk. Ennyi az egész.

Vágy fészkel a szemében.

— Gyerünk hátra, jó?

A lány megrázza a fejét.

— Ne menjünk.

— Miért ?

— Hallgassunk vagy beszélgessünk.

—Nincs kedvem beszélgetni — mondja a férfi enyhe gúnnyal. — Mondj te valamit, ha akarsz. Mondd el az első csókod történetét. Ki csókolt meg először?

A lánynak felhő suhan át az arcán.

— Nem mindegy az neked?

— Mindegy. De kíváncsi vagyok. No, meséld el, jó?

Átkarolja a lányt, gyöngéden cirógatja az arcát, s az remegő kézzel nyúl a táskájába cigarettáért. Hátraveti a fejét, elmélázva bodrozza a füstött és töpreng.

Első csók?

Valóban, ez drága és felejthetetlen emléke a lányoknak. Ragyog az arc, tüzel a szem, muzsikál a szív... De csak akkor, ha megmarad borzongatóan szép, tiszta csóknak, ha a vér nyugodt s csak a lélek viharzik fel nyomában.

Az ő esetében nem ilyen az első csók emléke. Kísérti, mint az árnyék. Kihat az életére, befolyásolja a gondolkozását. Nem jó rá sem gondolni. Egyik tanítójától kapta a nyolcévesben. Ö tizenöt éves volt, a férfi harminc. Hogyan történt? Legjobb lenne elfelejteni.

Édesapja odaveszett a Donnál, édesanyja ápolónő a járási kórházban és minden második nap éjszakás. Nem ö tehet róla, hogy elvesztette a fejét. A körülmények. A férfi szép volt, szépen öltözött, állandóan öt nézte az órán. Eleinte resteilte a dolgot, belepirult egy-egy pillantásába, később azonban megszokta, tetszett neki, hogy a tanítója szemez vele.

Beleszeretett, álmodozott róla, a könyvek fölé hajolva és otthon is csak őt látta.

,Azon a kellemetlen emlékű májusi estén szintén ö gyújtotta fel a képzeletét. Édesanyja már régen elment az autóbuszszal, egyedül ábrándozott a konyhában. S kopogtatott az ajtón, betoppant.

Egyszerre tűzpiros lett az arca, zavarában mindjárt lámpát akart gyújtani, de a vendég nem engedte.

— Hagyjad, Sárika, jobb lesz sötétben'.

Leült mellé a díványra és nem udvarolt, nem tette a szépet, mint ahogyan azt várni lehetett volna, hanem hirtelen nekiesett, elárasztotta csókjaival. Váratlanul érte az ostrom, képtelen volt a védekezésre, engedelmeskedett a férfi akaratának. A tanító elment, ö pedig az ágyra vetette magát, és át sírt a az éjszakát.

Attól az estétől kezdve céltalan, üres lett számára az élet. Nem akart semmit, nem kívánt semmit; az agya kikapcsolt, a teste követelödzött... S ezt mondja el az igazgatójának? Nem, nem teheti. Hallgatnia kell némán, keményen összeszorított ajakkal, hiszen az illető férfi közönséges szoknyavadász volt, börtönben végezte pályafutását...

Az igazgató még mindig várakozóan te-12