A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-06-04 / 23. szám
— Nektek jó. Nektek könnyű. Készen kaptok mindent. Becsüljétek, mint szemetek fényét. És vigyázzatok, mert a könnyű élet rosszra csábíthat. No eriggy, csak ennyit akartam. Sokan megállították, sokan megdicsérték és a figyelmeztetések nagyon elszomorították. Korábban kellett volna elhangozniuk. A dűlő tócsáiban botorkálva most azért sír keservesen. Meg azért, hogy nem tudott megállni a lejtőn; csúszik, egyre lejjebb. Már-már azt hitte, jóra fordul minden. Uj életet kezdhet, szebbet, tisztábbat az eddiginél. De a második hét közepén feltűnt az ismert fehér sportkocsi az iskola előtt. Először fogadkozott, mindenféle ellenvetéseket tett, hogy fáradt, a feje fáj, szülőket kell látogatnia, aztán kifogyott a szavakból, engedett a csábításnak, a tisztára mosott autó varázsának, beszállt és jött ide a tisztásra. Andrásy Tibor rajzai — Felázott a föld, senki nem jár most a mezőn. kint rá, nem térhet ki a válasz elől, hazudja hát a szavakat. — Egy szép fiútól kaptam az első csókot. — No és, hogyan hatott rád, hogyan alakult az életed tovább ? — élénkül fel az igazgató. — Érd be ennyivel. A többit úgyis tudod. A többi a pedagógián történt. Hospitáláson meg vidéki próbatanításokon. A különbség csak annyi, hogy te autón jártál utanám és finom tokaji borokat rejtettél a hátsó ülésre. — Ne légy gyerek, Sárika — simogatja szőke haját, de a lányban annyi utálat gyülemlik fel, hogy kimondja, ami a lelkét nyomja. — Leitattál, úgy szereztél meg! A csípős, kemény szavak csendbe füllandnak. Az igazgató kényszeredetten nevet, kimérten védekezik. — Felnőttek között ez nem megy másképp. A felnőtt mindig kedveskedik valamivel. Egy üveg borral, csokoládélikőrrel, vagy cukorkával. A felnőtt — s ezt sunyin mosolyogva teszi hozzá — soha nem indul el üres kézzel. Ide süss, Sárika! Gyönyörű szilonharisnyát emel ki a mentőládából és a szőke lány zsebébe csúsztatja. Az undorral dobja ki az autóból. Egyenesen bele a pocsolyába. — A feleségednek vegyél, nekem nem kell. Én keresek, nincs szükségem a harisnyádra — hadarja felzaklatott an, miközben elcsuklik a hangja, könny szivárog a szemébe, reszket a teste, a szempillája. — Ne sírj, nem akartalak megbántani — vigasztalja az igazgató, és a szőke lány derekához nyúl. — Eressz el, ne nyúlj hozzám többé — rázza le magáról a férfi karját, és kiugrik a kocsiból. Még mindig esik. Lassan, csendesen, szemerkélve ... A szőke lány nem kímélve ruháját, cipőjét, nekiiramodik az útnak. Hol megszalad, hol lépésben szedi lábát, nem törődik az autóval, az igazgatóval, semmivel. A zúgó erdőt, a suhogó fákat, a vízmosásos ösvényeket nézi és élete legszebb pillanatára gondol. Amikor kikerült falura tanítani. Szép álmokkal és azzal a határozott szándékkal foglalta el helyét az egytanerős iskolában, hogy pontot tesz a múltja után. A gyerekek megszerették, a szülök megbecsülték. Az örgebbek meg szinte irigykedve néztek rá. Irigyelitek elegáns ruháit, szép fiatalságát. Soha nem felejti el az első hétfői napot. A sok kis ártatlan gyermekarcból melegen sütöttek rá a szemek. Madarat lehetett volna fogatni vele. Büszkén ment végig a falun, s akkor történt, amit nem szabadna elfelejteni. Az egyik kertben pihenő, sípoló tüdejű, reszkető fejű vénember áhítattal felejtette rajta a tekintetét. Aztán odaszólította magához. —* Szép lány vagy — mondta, és felemelte csupa csont-bőr kezeszárát. — Neked árulom el. Mi azért harcoltunk tizenkilencben, mint vörös katonák, hogy ilyen szépéletű unokáink legyenek. Olyanok, akik szívből örülnek új, szebb társadalmi rendünk áldásainak. Hosszan kivárt a kérdésével. — Örülsz-e te, lányom? — Örülök, bácsika — felelte belevörösödve szavaiba. Pedig az igazgató sem szereti, az is csak a szenvedélyének él. Hazudja a szépet, színleli a gyöngédséget. Felelége van, gyermekei vannak, meg kicsit idős is hozzá. Számára csupán futó kaland az erdei tisztás. Mégsem képes szabadulni az öleléséből ... Az eső elállt, kiderült az ég, a fehér sportkocsi utoléri a szőke lányt. — Nézd! — szólítja az igazgató. — Kisütött a nap. Gyere mellém, hadd csókoljalak meg. Tétovázik néhány pillanatig, többször szétpillant a mezőn — az erdő párát füstölög, mintha felgyújtották volna, a szántásokon és a közeli kukoricatáblák levelein fénylik a nedvesség — majd megadóan beszáll, semmi kedve gyalog hazamenni, vagy autóbuszra várni... — Ez az idő elrontott mindent. Ellopta a kedvünket. Nem várhatott volna holnapig? — veszi észre a láhy rossz kedvét a férfi. — Felőlem várhatott volna — feleli egykedvűen a lány. Hirtelen fény gyűl a férfi szemében. — Gyerünk a hátsó ülésre. Ügy vágyom rád . . . — Megláthatnak tétovázik a lány. — Nincs most kedvem. — Begyújtsak, induljunk ? — Indulhatnunk. Többször felnyög a motor, ide-oda billen a kocsi, csúszós és puha a talaj, könnyen megfeneklik. Óvatosan, cammogva érnek ki az országúira. — Az iskoláig vigyelek, vagy leszállsz a falu végén? — hízeleg az igazgató. — A falu végén állj meg. Alkonyodik, sűrűsödik a levegő, az ég bíborvörösen lángol a látóhatár peremén, s a kocsi lefelé rohan, sebesen, nagy irammal, hamar eléri a szélső házakat. — Szervusz, tanító néni — nyílik az ajtó. — Szervusz, igazgató elvtárs — lép ki a kocsiból könnyedén a szőke lány. — Mikor jöjjek megint ? Rándít a vállán, és görcsösen összeszorul a torka. Még mindig nincs ereje kimondani, hogy ne gyere, soha ne gyere. Csak ' vállat von, mint akinek minden mindegy. Ráérősén, sétálva lépked az árok szélén. Innen már nem sietős az útja. Ezen a délutánon még nem akarja, hogy szülők, öregek megállítsák, rámosolyogjanak, és éreztessék vele, hogy ö boldog, mert a világ jobbik felén született és fiatal. Talán holnap ...! 13
