A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-05-28 / 22. szám
Sátortábor városfalak tövében turisták Jönnek ári vitézek helyét kiránduló fiatalok foglalták el a várfalakon Májuói (tiwnduiáő „Papok, katonák, polgárok után igy lettUnk végre mi hű meghalló! a törvényeknek: minden emberi mű értelme ezért búg mibenniink, mint a mélyhegedű.” (József Attila) Egy szép májusi reggelen 'eszméltem rá ismételten a költő mély igazságára, amikor a Kis-Kárpátok zöldellő rengetegében, Vöröskő vára hatalmas bástyáinak tövében társas - gépkocsik tömegét pillantottam meg, kirándulók százaival találkoztam. Jöttek a hodoníni munJeások, a csallóközi szövetkezetek dolgozói, pozsonyi kisdiákok és JőisJcolások: megnézni és meghallgatni régmúlt idők néma és mégis oly beszédes tanúját. Mert a hatalmas köjál, a tulipánoktól lángbaborult várudvar, az Ódon lovagterem, a kinzókamra nehéz gerenda kalodájával mennyi sok mindenről számol be a látogatónak. Beszél régi rabszolgák és jobbágyok tengernyi szenvedéséről, akik embertelen körülmények között építették fel ezt az annak idején bevehetetlen erődöt, mesél ismeretlen végvári vitézek hősiességéről; reneszánsz olasz várépítők elmésségét és ügyességét dicséri, várurak és úrnők léha életéről rántja le a leplet, rámutat a Thurzók, a Euggerek és az utolsó várurak, a Pálffyak országépítő és országromboló ténykedésére. Felvonultatja hazánk dicső múltját, tanít és eszünkbe juttatja, hogy nemcsak „htí meghallói", hanem ‘végre alkotói is lettünk a törvényeknek, örökösei és folytatói a múlt legszebb hagyományainak, és ezért búg bennünk mélyhegedűként „minden emberi mü értelme”. Ezért valljuk büszkén magunkénak a régi várak és kastélyok . oszlopcsarnokait, parkjait, szobor és képgyűjteményeit is. És ezt bizonyították azon a napsütéses májusi reggelen a Václav Föltűnök, Mária Sedláékovák, a Molnár Jánosok és Nagy Eszterek, valamint a bájos pozsonyi diáklányok is, akik valamennyien nagy érdeklődéssel figyelték a vöröskői cicerone nem éppen színvonalas magyarázatát. Pedig odakünn ragyogóan sütött a nap, a zöld pázsiton gálába öltözött feketerigók koncerteztek, s valahonnan egy Verlaine vers strófáit fogta fel fülem antennája; „Hogy ragyog a tető felett az ég azúrja! Zöld lombját a tető felett egy fa benyújtja.” — si —
