A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-05-28 / 22. szám
■AL&KR&WDR. ■BELJAJEV tiátkozott vidék Elátkozott vidék — így nevezte V. G. Ko•rolenko a turuháni vidéket. Ez az elnevezés azonban nagyon jól illik Jakutföldre is. Szomorú, satnya növényzet, a széltől védett helyeken törpe vörösfenyők, nyárfák, görbetörzsű nyírfák; valamivel távolabb északra alacsony, csaknem a földön kúszó égerfák, csarab. Még tovább mocsarak és mohával benőtt lankák. Ha széttekint az ember és jól szemügyre veszi ezeket a csenevész, földhözragadt fákat, cserjéket, úgy tűnik, mintha ezek a szerencsétlen növények a jeges szél elől a föld alá akarnának bújni, hogy ne lássák ezt az elátkozott vidéket, melyet a sors otthonuknak szánt. Ha módjukban állna, összetekeredett gyökereiket kiemelnék a fagyos földből és délebbre vándorolnának, ahol az életadó nap süt, meleg van és langyos, cirógató a szellő... A fák, sajnos, nem tudnak helyet változtatni, ott kell meghalniok, aho! születtek. Amit tehetnek, csak annyi, hogy még jobban s még jobban meggörnyednek a jeges szélviharok előtt és megadással várják sorsukat. Am az ember nem ilyen. Maga választja életútját, sorsát. Elhagyja a verőfényes tájakat, elhagyja a kényelmet, s megy, hogy az ismeretlen és kietlen tájakon győzedelmeskedjék a mostoha természeten, s ha ez nem sikerül, sírja a fagyos föld legyen ... Ezek a némileg barátságtalan gondolatok kavarogtak agyamban, amikor vezetőmmel, a jakut Nyikolával a Jana folyó mentén barangoltam Kiinduló állomásunk Jakutföld fővárosában, Verhojanszkban volt. Verhojanszk egészen kis település, melynek lakói kényelmesen elférnének egy közepes nagyságú moszkvai bérházban. Verhojanszk az első pillantásra úgy fest. mint sok esztendővel azelőtt. A Jana folyó mindkét partján néhány tucat faházikó — többnyire tető nélkül — és számos jurta van elszórva. Csaknem minden háznak van egy kisebbszerű saját tava, melynek vize zavaros, ihatatlan, s ezért az embereknek ivóvíz-szükségletük biztosítására egész évre megfelelő mennyiségű jeget keil tárolniok. Csupán a szovjet hivatalos helyiségein levő feliratok és a szövetkezetek árulják el a mát. Valamennyi bonyolult és drága műszeremet — a Richard-féie barográfot, mikrobarográfot és a különböző légsúlymérőket — Verhojanszkban hagytam. Csupán egy kis barométert, egy hőmérőt és egy meglehetősen kezdetleges szélkakast vittem magammal. Ez utóbbi csakhamar kísérőm, Nyikola érdeklődésének középpontjába került. Érdekes játék volt számára, olyan, mint egy parányi szélmalom. ■ Az expedíciónak, melyet vezettem, az volt a feladata, hogy az örök fagy hazájában, Verhojanszk térségében meteorológiai megfigyeléseket tegyen, és főleg kiderítse a szelek irányváltozásának okát. Az utóbbi időben ugyanis a meterológusok különös jelenséget észleltek: a paszszátszelek és a monszunok megváltoztatták szokásos irányukat. Az egyenlítő térségében uralkodó szelek, melyek rendszerint keletről, az egyenlítő felé fújtak, bizonyos ideje észak felé fordultak. Ez az eltérés annál jelentősebb, minél északabbra megy az ember. A szinoptikus térképek tanulsága szerint a szelek Verhojanszk térségében összpontosultak, ahol a fénysugarakhoz hasonlóan egy hatalmas kúpot alkottak. Ennek az lett a következménye, hogy megváltozott az illető területek átlaghőmérséklete, habár ez a változás még csak kismértékben volt észlelhető. Még egyéb érdekes jelenségre is felfigyeltek a tudósok. Ezeket egyelőre azonban csak igen pontos műszerekkel tudták mérni. így megállapították, hogy bizonyos mértékben a légköri nyomás is csökkent. Ezt bizonyította az is, hogy nagyobb magasságokban csökkent a hang erőssége — ezt a pilóták vették észre először, amikor kétezer méteren felüli magasságban kihagytak a repülőgép-motorok. Az emberek és az állatok természetesen még nem érezték ezeknek a meteorológiai változásoknak káros hatását, azonban a tudósok nyugtalankodni kezdtek. Még mielőtt a nagyközönségnek erről részletesen beszámoltak volna, igyekeztek kideríteni e különös természeti rendellenességeknek az okát. Az a megtiszteltetés ért, hogy én is részt vehettem ebben a munkában. Társam és vezetőm, Nyikola tipikus jakut. Keze hosszú, nyúlánk, lába rövid, görbe; mozdulatai lassúk és esetlenek. Minden vágya, hogy ne kelljen semmit se csinálnia, sokat ehessen és meghízhasson. Ennek ellenére kiváló munkás és fáradhatatlan gyalogló. A természet nagy optimizmussal ajándékozta meg, máskülönben nehezen tudott volna megélni ezen az elátkozott vidéken, mely számára végül is nem volt olyan átkozott... Szerinte Jakutföld a világ 'egkiesebb területe, és nem cserélte vo na el a mohával benőtt végeláthatatlan fennsíkokat, a görbetörzsű nyírfákat dél legpompásabb pálmáiért sem. Vagy pipázott, vagy énekelgetett magában. Dalolt a napról, mely nem nyugszik le, a folyóról, a kövekről, a körülöttünk röpködő madarakról, — egyszóval mindenről, amit látott. Kissé ferde metszésű fekete szemei mindent észrevették, még azt is, ami nekem elkerülte a figyelmemet. Különben színvak volt. Ez bizonyos mértékben érthető is, mivel hazája színekben túlságosan egyhangú és így Nyikola legtöbbnyire csak a szürke különböző árnyalatait láthatta maga körül, hasonlóképpen, mint mi a mozik vásznán. — Igen szép nyár — jegyezte meg, amint egy adag bagóiét köpött ki. — Nagyon meleg. Igaza volt. Jakutföldi viszonyokhoz képest valóban szokatlan volt a meleg. Éjjel sem (természetesen a nap nem nyugodott le) süllyedt a hőmérséklet nulla alá. Nappal elérte a 30 Celsius fokot, néha még többet is. Magunk mögött hagytuk a folyót; fűzesekkel, vörösfenyővel és fiatal nyírfaerdővel borított hegyoldalra kapaszkodtunk. Bár meleg volt, időnként hótól átázott mezőkön kellett áthaladnunk. A földet erős fagy okozta, hatalmas repedések borították, melyek a Nyikola arcán levő mély barázdákhoz hasonlítottak. Vörös éjszaka volt. A bíborszínű nap véresre festette a hegyek hóborította csúcsait. Sikeresen átkeltünk a hegyi patakon. Én éjjeli szállásra alkalmas helyet kerestem, amikor Nyikola váratlanul megállt, kivette szájából a pipát, köpött egyet és nagy nyugalommal megjegyezte: — Kiabál. — Ki kiabál? m — Ember kiabál. Feszült figyelemmel ha'lgatóztam, azonban semmit nem hallottam. — Semmit sem hallok — feleltem. — Messze kiabál! — És Nyikola a hang irányába mutatott. — Biztosan bajban van. — Ha csakugyan bajban van, segítségére sietünk. Lehet, hogy egy vadász, akit megtámadott valami vadállat... — Ahogy akarod. Megyünk. Vadhoz ne közelíts! Ha nem tudsz lőni, a varjú is kinevet — jegyezte meg oktató hangon Nyikola, és gyorsan felfutott a dombra. Alig tudtam nyomában maradni. Mehettünk vagy egy kilométert, amikor végül én is meghallottam a segélykiáltást. Nyikola hallása bámulatos volt. — Nagyon ostoba. Először kiabálni és aztán lőni! Először kell lőni — dohogott magában Nyikola. (Folytatjuk) 10
