A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1961-05-28 / 22. szám

VERES JÁNOS

Kommunista

Messze földre vitték, háborúba vitték, hideg mezők, vak hajnalok dérbe öltöztették.

Düh tüzelte vérét, fájdalom a szívét, meghaltak a barátai, s egy se tudta, kiért.

Véresfejü társa, forradalom lángja megmutatta, merre tartson szíve bátorsága.

Nem nyugtatta béke, görhő volt az étke, úri földre, úri rögre hullt a verejtéke.

Követte a Napot, útmutató Napot: rongyosfülü táskájába röplapokat rakott.

Csendőrbottól vérzett, orra, szája vérzett, s rácsok mögül, bús homályból Kelet felé nézett.

Lett utak kivert je, zord szegénylegénye, tüntetések, sztrájkok heve vasalta keményre.

Német csizmák alatt part és álom szakadt, de ő harcos terveket szőtt a Vörös-fa alatt.

Pincefalak védték, lombok kerítették, fény-csillagos szabadítok mellükre ölelték.

Felfut pillantása színes májusfákra, derű rezdül bajsza alá, ráncos homlokára.

VERES JÁNOS:

Szvetlána

Volgaparti vadrózsaág — este jött a futó széllel, kelet felöl fújó széllel. Nedves-falú pince várta, megrezdült a mécses lángja. Leült, mintha otthon volna, tűz és derű cirógatta Imbolygott a mécses lángja, felragyogott szép mosolya, gyémántcsövű géppisztolya.

Üldögélt a tűzhely mellett, rózsásra gyűlt halvány arca, napfény-haját kibontotta. Csukott szemmel dalolgatott, dalolgatott, dúdolgatott. Elnémult a búgó ének: levelet írt kedvesének.

Nem feküdt a vén díványra, lepihent a szalmazsákra, kőre vetett szalmazsákra.

ZALA JÓZSEF:-Enyéim alszanak

Halkan ajtót nyitok. Alszik a kis család. Hangtalan haladok. Ébresztene talán a legkisebb zaj is. Békésen szürcsölik a „mézízií” álmot; hű társam minaegyik.

Meghajszolt a világ, de indulatomat az értelem-lakat éberen őrizi.

Ha engem bántanak, miért fájjon nekik? Akiket szeretek, a mosolyt szeretik.

Bámul a vaksötét, és a vaskos falak.

Nem mozdul senkisem, legalább így hiszem.

Ez a nap új rovást rótt lelkemre megint, te, hűvös éjszaka, enyhítgessed a kínt.

Éjjel sürgős parancs hívta, árva lett a csíkos pokróc, hó-paplanos mező hívta.

— Nem ment fel a fehér

dombra,

sem vissza a Volga-partra. Köztünk maradt mindörökre, virág nyílik pora fölött, napfény-színű haja fölött.

Reggel, ha ébredek, újra nyugodt vagyok. Hol van a tegnapi nyomasztó hangulat? Üj tervek méhraja új távlatot mutat, bízón elindulok, folytatom az utat.

PETRIK JÖZSEF

Kórházi ágyon

Tépő fájdalom hasztalan marta a testem, hiába tompított égő tömeggé a láz, amikor ideje eljött, engem is meglelt s ablakom vasrácsán fény-, illat- s dalseregével beözönlött a május!

Harsány diákcsapatként, éles torokkal rigódal - szárnyon, verébpör - képben lobbant elém. Csupa mézíz volt s illat!

Ágyamhoz jöttek lila orgonák s a geszterjyefákról indultak halkan fehér virággal lobogó mécsek, s jött az utcazaj, nehézkes röptű gyári korom-raj s csípős kátrányszag ...

Enbennem ekkor újjongás lett úrrá és mámor Első szerelmem javaiként, mohó ajakkal szívtam, haraptam az újult élet követeit!

Ekkép volt nékem május a Május.

De így már ágytól kötetlen vágyak szárnyain szálltam ,,Él jetit" morajló társaim széles tenger-sorába, lüktető szívük, feszülő izmuk hulláma szinte a betegágyam laza rugóin játszani tetszett.. ■