A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-05-28 / 22. szám
BARS* IMRE: Az uto mohikán ment fel rajtuk Bedíich Kasík, hatvan éves molnárkodása alatt nehéz gabonás zsákokkal a vállár, a második emeletre, hogy a garat ne járjon üresen. Figyelem ezt a huncutszemü vén embert, akit semmi csapás nem tört meg s akinek szavajárása ugyancsak szapora, amikor a malomról és családjáról mesél. A kuzelovi szélmalmot ezernyolcszáznegyvenkettőben építették. Akkoriban ez nem ment ritkaságszámba, hiszen a XIX. században egyre-másra épültek szélmalmok a cseh és morva országrészekben. Folyótól, pataktól távol, ott ahol állandó a széljárás, hegyes vidéken szegéhy zsellérek és vékonypénzü gazdák álltak össze és építettek szélmalmokat. És bizony, ha jó szelek fújtak, a molnár éjjel-nappal dolgozott, gyakran heteken át — pihenő nélkül. Hosszantartó szélcsend esetében azonban szűkös napok következtek. A molnárnak kényszerpihenője volt — a környék lakossága pedig liszt nélkül maradt. A kuzelovi szélmalom története egy kicsit a Kaáik család története is. A malmot még Ka- Sík Bedíich apja vette meg, hitelre. Bedíich apó nyolc éven át gürcölt aztán Amerikában, hogy apján segítsen. Amikor elment hazulról, még Ferenc Jóska uralkodott, s mire visszajött, már nem létezett a monarchia, és a hodonáni kovács fiát vallotta parancsolójának az ország. Am az új hazában sem volt minden tejfel, és a protektorátus! idők még súlyosabbak voltak. Az évtizedek azonban múltak, lassan eljárt az idő a szélmalom felett, vasfogával szétrágta a külső és belső szerkezetet, s megöregedett bizony Bedíich apó is, aki ezerkilencszáznegyvennyolcig őrölte a vidék kavicsos talaján termett gabonát. Aztán az új idők új életnívót honosítottak meg a Fehér-Kárpátok lejtőin is. Eljött a villamosítás ideje, és szövetkezet alakult Kuíelovban és Bedíich apó belépett a közösbe, amelynek még ma, hetvenhat éves koréban is igen fürgekezü, szorgalmas tagja. Nemcsak, hogy kijár a földekre a munkacsoportokkal, hanem egyben az éjjeliőr szerepét is vállalja a tejgazdaságban. Az öreg oly nyugodtan és megbékélten mondja mondókáját, bármennyire is vizsgálom arcát, nem fedezek fel rajta semmiféle eltitkolt elégedetlenséget vagy nosztalgiát. Sorsával az utolsó mohikán valóban elégedett. Nyugodtan él bagolyvárában tyúkjaival és háztáji tehenével, amely bármely mintagazdaságnak a dísze lehetne. Nem Is csoda, hogy Bedíich apó büszke a Riskára! És amikor megsimogatom Riskát, ki az öreg nagy csodálatára ezúttal nem döf, pedig „bökni szokott“, a ku- Zelovi utolsó mohikán már-már ebédre invitál a bagolyvárba. És búcsúzóul legalább két mákos buktát dug a kékszemü tündérke kezébe, majd legényes meghajlással búcsúzik tőlünk a kuzelovi szélmalom utolsó molnára. Végül is hadicselhez folyamodtam. Azaz nem is én, hanem tizenhétéves, kékszemü társnőm. Szavai varázsfuvolaként csendültek fel a vén ordas odújában, és a hetvenhat esztendős utolsó mohikán ráncos, dohányzacskőra emlékeztető arca egyszeribe olyan mosolygóvá lett, mint a tavaszi telihold. Magányos őrtoronyként strázsált a dombtetőn a régi szélmalom, és védekezőn tárta szét csonka karjait a hepehupás zöld mezők felett. A májusi szél feledhetetlen illatokkal kergetődzött a virágos rétek végtelenjein, hogy végül is megpihenjen a Fehér-Kárpátok hegykoszorújában. Minden pillanatban azt vártam, hogy az a furcsa, öreg jószág, valahol ott a láthatár felett hirtelen eltűnik, szertefoszlik, mint a délibáb. Mert mit is keresne dtt, az Éleshegy oldalában — az irtvényokon ez a távoli tulipánmezőknek pittoreszk dísze. A választ rövidesen Bedíich KaSfk, a kuíelovi szélmalom utolsó molnárja adta meg. Amikor bekopogtam hozzá, éppen mákos buktát sütött. Morcosán, rosszkedvűen fogadott. Arra ugyan még csak-csak kíváncsi volt, hogy mi fán teremtem, kérdéseimre azonban nem volt hajlandó válaszolni. — Megég a mákos bukta, nincs időm — ez volt a refrén. Egyszeribe beszédessé vált. Beszélt múltjáról és jelenéiről, majd serteszeríí haját tenyerével titokban oldalra simítva szapora léptekkel vzetett fel bennünket a rozoga szélmalomba. A kuzelovi csonka szélmalom Szélmalom! Letűnt korok tanúja, nehéz emberi sorsok emlékköve, nyitott mesekönyvként beszél egyszerű és ismeretlen emberek sorsáról és találékonyságáról. A vertikális főtengelyt és a malom kupoláját mozgató, gördítő hengereket kivéve itt minden, de minden fából van. Fából vannak az egymásba illeszkedő fogaskerekek, a horizontális hajtórudak. Mindez, valamint a tető, kerekek, padló, lépcső és más berendezés Bedíich Kasík két kezének ügyességét és elméjének találékonyságát dicséri. Elnézem a malom kicsorbult lépcsőit, és alig tudom elképzelni, hány ezerszer és tizezerszer Múlt és jövő. A hetvenhat éves Bedíich Kasík a szélmalom históriáját mondja el a tizenhat éves diáklánynak Illatos rétek tőszomszédja az öreg malom és a bagolyvár
