A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-15 / 3. szám
f A CSKP megalakulásának 40. évfordulójára A nagycsaládű aszony Vaváková Mária vagyok. 68 éves koromra elég jól szolgál az egészségem. A férjem hetvenedikbe lép. Gyerekünk nem volt, de azért soha nem éreztem magam egyedül. Vagy igen ? Tizen voltunk testvérek, hét lány és három fiú, édesapám napszámoskodott a vasútnál, nagyon szűkösen éltünk, tizenkétéves koromban már dolgoznom kellett, édesanyámmal a Priekopára jártam, Kelermann és Naton földbirtokosok kastélyába napi huszonöt krajcár bérért ... Aztán sokáig szolgáltam Pesten és Ruttkán. Itt szívtam magamba fiatalon, magányosain, elhagyatottan az úri világ gyűlöletét. Nagyon egyedül voltam. Tizenhétben kerültem össze a férjemmel. Két esztendeig Szucsányban laktunk, majd Ruttkára költözködtünk. Férjem asztalos volt, a vasúti főműhelyben kapott állást. Akkor már szervezett munkás volt, rendszeresen látogatta a Munkásegyletet. Estéről estére vele tartottam én is. Mit csináltunk ott ? Vitatkoztunk, beszélgettünk a helyzetünkről, s mert rendszeres újságolvasók voltunk, elátkoztuk azokat, akik a munkásosztály nagy megmozdulásai idején sztrájktörőként léptek fel. Sok volt az árulő sorainkban és a szociáldemokrata párt vezetői közt. Nagy örömmel fogadtuk a lubochnai kongresszus hírét, amely éppen a legforradalmibb tömegeket egyesítette, s ezzel megteremtette a párt megalakulásának feltételeit Szlovákiában. Ruttkáról sokan mentünk Fenyőházára. Ifjúmunkások, dalárdások, zenekari tagok, akik szép műsort adtunk a kongresszus tiszteletére. Soha nem felejtem el azt a lelkesedést, amely elfogott bennünket. Szlovákul, magyarul beszéltek a küldöttek, szlovákul, magyarul énekeltek a kongreszszus résztvevői, igazán jól éreztük magunkat. Én a férjemmel voltam Fenyőház.án, a férjemmel együtt ujjongtam, amikor a küldöttek határozottan kifejezték, hogy elhatárolják magukat a jobboldali árulóktól, csatlakoznak a III. Kommunista Internacionáléhoz, elfogadják huszonegy feltételét. Ott döbbentem rá a küldöttek között, hogy tulajdonképpen nem is vagyok egyedül, százak és ezrek akarják ugyanazt, amit én a férjemmel: a dolgozó milliók felszabadítását... És ez a tudat olyan erőt adott nekem, hogy egyáltalán nem ijedtem meg, amikor Skyíák, rózsahegyi főszolgabíró csendőrei erőszakosan ránk támadtak. Átvonultunk Rózsahegyre és illegálisan folytattuk a tanácskozást... Ruttkán rengeteg munkanélküli élt, a pártnak több mint ezer tagja volt. A fe-Ebbt'i a házban ült össze 1921. január 16-án a kongresszus nyöházai kongresszus után fellendült a munka, látogato.tabb lett az egyletünk. Olyan május elsejei ünnepséget rendeztünk huszonegyben, hogy nem lehet elfelejteni ... Hogyan mondtam a bevezetőben ? Nem volt gyermekünk... Nem is mondtam igazat. Nagyon sok fiunk, lányunk volt... kedveskedtünk nekik. Színdarabokat játszottunk, bálokat rendeztünk és karácsonykor ajándékcsomagokat osztottunk szét a legszegényebb gyerekeknek ... Az én fiam, illetve a mi fiunk volt az is, akinek az édesapját bebörtönözték s mi magunkhoz vettünk, felöltöztettük, tápláltuk a gyerekeket... Negyvennégy decemberében a németek elhurcolták a műhelyből a kommunistákat. Kaisersteinbrückbe vitték a férjemet is. Megrendített a dolog, de nem tartóztatott fel az úton, amelyen elindultam. Segítettem a partizánok harcát, élelmet hordtam ki a hegyekbe, meg a sebesülteket gondoztam Pulman doktor mellett. S akiknek hóban, fagyban kenyeret vittem, szintén az én gyermekeim voltak. Akiknek a sebeit kötöztem, azok is .., Nem jól mondtam. Nem voltam egyedül soha. Férjemmel együtt egy nagy családba tartoztam. Vagy két pártcsoport működött Vrútkyn, de a miénk volt a legerősebb. Ha plakátragasztásról volt sző, nem számított az éjszaka: a miénk került legfelülre. És kétszer sem kellett mondani nekünk asszonyoknak, hogy az éj sötét leple alatt kiménjünk az utcára; vagy a falvakba. Mikor Gottwald elvtárs itt szerkesztette a kommunisták lapját, esténként bekopogtunk hozzá és feladatokat vállaltunk. — Menjünk és szervezzük községeinkben a pártot! — mondogatta. És mi hallgattunk rá, merészen szembenéztünk a papok és a ludákok fondorlataival. Munkánk, helytállásunk következménye? Egyre rosszabb beos.ztás a műhelyben. Harmincnyolctól kezdve pedig gyakori házkutatás. Ez sem ijesztett meg. Az ún. „szlovák állam” idején nagy szabotázs folyt az állomáson. Férjemék úgy eresztették ki a mozdonyokat, hogy nem mehettek messze... Nehéz életünk volt, küzdelmes, fáradságos, de megérte ... Felszabadultunk! Az idő is elszaladt. Lassan megöregszünk. A. munkakedvem azonban nem csappan. Kerületi bíró vagyok, meg KNB- tag. Nőbizottsági gyűlésekre járok és a városi pártbizottság üléseire. Sokat dolgozom, de a munkámmal soha nem elégszem meg. Pedig egész sor elismerő oklevelem és kitüntetésem van. Keveset tartózkodom itthon, mert még a dalárdában is énekelek... De ha véletlenül egy szabad estém akad, csak elnézem sokat szenvedett emberemet és ez jut eszembe: Jó, jő, nem volt gyerekünk s míg fiatalságunknak örülhettünk, nem éreztük a magányt. De tagadhatatlan, megöregedtünk, elszállt fejünk fölött sok-sok esztendő, hátha most maradunk magunkra? Gyermektelen öregekre nemigen nyitogatnak ajtót... Idáig nem panaszkodhatom. Gyakran nyílik az ajtó, jönnek a barátok, ismerősök gyerekei, akikkel az egyletbe jártam. Vavákné, a nagycsaládű asszony Vavákné és harcos életpárja A legöregebb harcos kis unokái körében Akik ott voltak..,
