A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-15 / 3. szám
tendőt, január tizenhatodikét s bizony meglepődöm, milyen homályos már a kép. Szinte félek kezet adni a látogatásra. Persze, amikor már ott állok a gyerekek előtt, mintha kicseréltek volna, a legapróbb részletekre is emlékszem. Nem a kongresszusi jegyzőkönyvből olvasom ki, mégis pontosan mondom, amit akkor határoztunk el, hogy Szlovákia valamennyi forradalmi marxistáját nemzetiségre való tekintet nélkül egységes szervezetbe tömörítjük. Nyolcvannyolc szlovák és harminchat magyar küldött vett részt a tanácskozáson. — Mi érdekli leginkább a gyerekeket? — Tavaly decemberben- Jcözel ezer iskolás előtt beszéltem Fenyőházáról. Hogyan kerültem oda, mivel érdemeltem ki, hogy ilyen történelmi jelentőségű esemény részese lehettem? Elmondom eztán röviden az életemet: Hogy vasesztergályosnak tanultam és már 1905-ben Csapó Sámuel kassai titkár irányítása alatt a Vas és Fémmunkás Szövetség itteni helyi szervezetében tevékenykedtem. 1960-ban, első igazi május elsejénk megünneplése után elbocsátottak a Mautner és Notrop szövőgépgyárból. Poprádon és Zsolnán éltem. Két év múlva visszakerültem megint Rózsahegyre és szerveztem a párt köré a dolgozókat. A húszas években nagy csatározások színhelye volt a város. Huszonkettőben művelődési házat akartunk építeni. Értesültek erről a ludákok, s hogy elejét vegyék erősödésünknek, ők foglalták el a kiszemelt telket, ők építettek. rá. Akkor az egyik kommunista társunk azt Előadásra készül a nyolcvankétéves Koíinsky bácsi, a legöregebb előadó A lubochnai völgyben a Ma legyőzte a Tegnapot mondta, hogy felépítitek azt a házat, de véssétek jól az emlékezetetekbe, hogy az első rózsahegyi szovjet ott ülésezik majd. És nem tévedett!- Mikor készült fel az előadásra?- Éjszaka. Mert az öregek már keveset alszanak. Fekszenek, fekszenek, de az emlékezetük eleven működik. Olyankor csoportosítom az eseményeket. Az 1923-as év? Tudom, hogy csak minden harmadik napra jutott munka, a mozgalom izmosodott, a munkanélküliek mind a párt körül tömörültek. 1925-ben Besztercebánya, Zólyom és Rózsahegy szenátusi jelöltje voltam. Mindenre azonban nem emlékszem. A harmincas évek eseményei valahogy elmosódnak ... Negyvenegyben az árvái vízierőmü építői közé álltam, a fasiszták elől meg kellett szöknön a városból. Ott éltem át életem legszebb eseményét: a felszabaduMinxha a fiaim és lányaim jönnének... Aztán sokszor bekukkanttanak az unokák is, a vörösnyakkendős pionírok a városból, és ajándékkönyvekkel kedveskednek. Mit tesznek ilyenkor a nagymamák? Szaladnak a kamrába egy kis almáért, dióért és dugják a gyerekek zsebébe... Én is ezt teszem. A férjem meg nézi öreges fürgeségem és mikor az unokák távoznak, boldogan megjegyzi: - Hallod, (Mari nem vagyunk mi gyermektelenek. Nagy családnak számítunk. Annyi unokája senkinek nincs, mint neked ... — Hát ha azt veszszük. az egyletben édesanya voltam! Lehetek nyugodtan nagymama is ... Egy öreg harcos Rózsahegyen lakik Koőinsky Ferenc. Nyolcvankét éves, nem fog ki rajta az idő. Magas kora ellenére úgy jár-kél a városban, hogy mindenki csodálja. Hivatalban, üzletekben egyféleképpen szólítják: — Otec. És nemcsak öreg korára való tekintettel hívja mindenki apának. Másról, többről van itt szó. Koőinsky elvtárs fél évszázada áll rendíthetetlen hittel a proletár harcosok 1 sorában. Ezért a tisztelet, a figyelmesség, a süvegelés. Kora délután keressük fel, s csak vejét és három unokáját találjuk a konyhában, ő a szobában pihen, délutáni álmát alussza. De mikor a veje beszól hozzá, tüstént talpon terem, jön s már paroláz is velünk. Középtermetű, vékonycsontú öregember. A ráncok vígan hunyorognak arcán és fiatalosan csillogó két szeme körül. De nemcsak a szeme fiatalos csillogásű, ősz szálat se találni sűrű, bozontos hajában. Vastagszárú szemüveg ül az orrán, így szokott felolvasni az unokáknak, miközben a kredemcen szól a rádió. — Nem zavarjuk ? Megsimogatja a haját, úgy feleli: — Dehogy. Sokszor bejönnek ide. Iskolaigazgatók, tanítók és funkcionáriusok. Feri bácsi így, meg Feri bácsi úgy... Legyen olyan kedyes, látogasson el az iskolánkba, a pionírok meg a CSISZ fiatalok szeretnék látni magát... A lubochnai kongresszusra nyolcán mentek Rózsahegyről, aztán már csak Feri bácsi él közülük... Megteszi? Tűnődök keveset, mert nem illő rögtön igent mondani. Hirtelen felidézem magamban a huszonegyes eszlást. Lassan, megfontoltan beszél az öreg, s egy-egy nagyobb tűnődés után az ablakhoz lép. És a füstös tetők fölött hosszan elnézi a hegyeket. Azok közt is legszívesebben a Cebratot. Rajongásig szereti a természetet... ö az itteni hegyek legmagasabb ormára néz, amelyen 1939. május 1-ép vörös zászlót lengetett a szél, a gyerekek ellenben benne, városuk legöregebb kommunistájában látják az emberi magatartás fényes csúcsait, amint belép a tantermekbe vagy végigsétál a főutcáén s a felnőttek összesúgnak a háta mögött: — Itt megy Otecko. Nyolcvankét esztendős és fél évszázadon át harcolt a munkásosztály soraiban! — mj — 7 Uj tizenhété vés iskola épül Lubochftán
