A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-05-14 / 20. szám
Ünnepi ebéd ' Bordács János hatvanhét esztendős gépgyári munkás ül az erkélyen. Egyetlen látó szemét is lehunyta, úgy fürdeti arcát a széles sugarakban. Két emelettel az erkély alatt, léptek koppannak az utca kövezetén, és a tér felől vékony gyermekhangok röppennek a magasba. A tér közepén piros tulipánokat cirógat a tavaszi szél. felesége csak az erkélyajtóig merészkedik, még puha papucsának csosszanó hangját is tompítva, mert úgy látja, elaludt az embere. Ráfér egy kis pihenés, mert mostanában megint nagyon gyötri a reuma, éjszakákon át nem alszik a kíntól. Félszemű Bordács János nem alszik. Hallja felesége közeledő osonását, és azt is, amikor az asszony visszamegy a konyhába, de nem szól, mert beburkolózott a hallgatásba, a napfénybe, az erkélyig bíborló tulipánok piros színébe. Nem szól, mert. így magányosan töpreng, emlékezik, ünnepel. Két órája ül az erkélyen. Kitette a kis asztalt, és egy öreg, kopott tárcából iratokat teregetett maga elé. A papírlapok szakadozottak, az írás megfakult, de azért lassan-lassan képpé alakulnak, betűkből állő mozaikká szilárdulnak a porosán felszálló emlékek darabjai. Mindnyájan őrzünk ilyen régi tárcát, fakult írásokat, leélt éveink, sorsunk, örömünk és gyászunk okmányszerü bizonyítékait. Néha előveszszük és emlékezünk. Születés, iskola, házasság, katonai szolgálat, messziről küldött képeslapok, feketekeretes gyászjelentések, jóbarát levele, apánk fiatalkori arcképe .. Emlékek, bizonyítékok. Félszemű Bordács János irattára azonban színesebb. Kommunista pártigazolvány ezerkilencszázhuszonháromból, újságkivágás a Vörös Munkásból, letartóztatási végzés, bírósági ítélet, letartóztatási végzés, bírósági ítélet... sok végzés és sok ítélet. Cenzúrázott levelek Iliaváról, a lipótvári börtönöből, a szegedi Csillagból és a váci fenyházból. Azután... azután egy darab papirosba csomagolt drót. Igen, ezt a tíz centis drótdarabot hozta magával a dachaui koncentrációs tátorból. Ez a darab drót emlékezteti őt két hosszú, keserves esztendőre. Nagy árat fizetett érte: az egyik szemét. Kiverték a kápók. Olvasgatta, simítgatta a papírdarabokat* ragasztószalagért bicegett és megragasztgetta a hajtások hosszában támadt repedéseket, azután visszadűlt a széken és lehunyta a szemét. Először színes villámok fényesője szikrázott szemhéja alatt, azután agyának emlékőrző rekeszeiből képek hullottak a múltat idéző jelenbe. Drobek, az előmunkás, akitől először hallott Marxról, Csathó, aki mindig mellette haladt, amikor végtelen utcai menetben harsogták az ősi jelszót: munkát, kenyeret! Ügyészek és bírók, börtönőrök és durva keménykezű nyomozók, USB-s köpök és dülledtszemű magyar csendőrök arcát vetítette mindent megőrző emlékezete a szemhéj alatt pergő filmtekercsre, A szájak mind nyitva voltak, nikotintól és pálinkától bűzlő hatalmasra tátott szájak üvöltöttek feléje, hideg, vizenyős szemek szúrták a szivét... nyolc hónapi szabadságvesztés ... két évi szabadságvesztés... a fennálló társadalmi rend ellen való izgatás... négy évi szabadságvesztés. Bíróarcok ... szájukból freccsent a gyűlölet és fejük fölött fekete fakereszt fenyegette a vádlottat. Bordács János elkalandozott a múltba és észre sem vette, hogy homlokán, a hajszálak tövében csillogó verejtékcseppek sűrűsödnek. Előveszi zsebkendőjét és letörüli a gördülni készülő apró patakokat. Nem jó emlékezni! De kell! Csak akkor tudja ízlelni, a jelent. Csak akkor tud megnyugodni... belenyugodni a félszeműségbe, a testét hasogató kínokba... A konyha felől edénysörömpölés hatolt a füléhez. Elmosolyodik és kinyitja szemét. Persze, mára ünnepi ebédet rendelt. Nemcsak olyan közönséges ünnepi ebédet, hanem dús, gazdag ételek sorát. Ma a szobában terít az asszony, a fényes nagy asztalnál, fehér térítővel, ma megszegi az orvos rendeletét és még egy pohár bort is megiszik ebéd után. Igen, mára ünnepi ebédet rendelt, egészen nagyszerű ünnepi ebédet. Lassan feláll és botra támaszkodva elindul a konyha felé. Most még a fájdalmat sem érzi. Az erkélyajtóból még visszafordul és lenéz a térre. A tulipánok mint égő-piros felkiáltójelek szórják fényüket és Bordács János úgy látja, hogy boldogító vörös fénybe borult az egész világ. PÉTERFY GYULA DOHÁNY TIBOR FÉNY-ÚTÓN A VILÁGŰRBE Nézem az óriási kék-tenger eget, ahogyan a vidám színek játszadoznak, a szédelgő, hangtalan szüz-messzeségben. Sokszor csodáltam a nap bíbor-vörös jolt jót, de a gondolataim széjjel repültek az árnyékos tátongd magasságba. Éjjel a szikrázó csillagokkal suttogtam, amikor a magányt éreztem. I De most, amikor egy földi ember, felderítő útra a homályba szállt, néma lettem. Valami magasabbrendü világosság kezdett pirkadni az életemben, mintha a forró nyárban hideg zápor zúdult volna a testemre. Egy ember kitűzött fény-úton a rejtelmes űrbe repültl Nézem a ragyogó csillagok lobbanó viharát, de ez a pillanat már tisztán ég a fellegekből felém. Az arcom mély vonásain mos oly-fonalak húzódnak végig: boldog vagyok, és velem örül az egész világ, a győzedelmes tavaszi szélben. 14
