A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1961-05-14 / 20. szám

PETER JILEMNICKY

VINCENT HLOZNÍK: „Mi, Csehszlovákia dolgozó népe“

HAJDÚ ZOLTÁN

Évforduló előtt

Tíz éve múlt, a harmincéves Pártról akkor egy dalba kezdtem,

azóta írom konokul, de (bár harmincszor is befejeztem)

nincs vége, mert nem lehet vége a végtelen hős küzdelmének,

csak állomásai útjában a fénytelen s a napos évek,

hol az értelem megpihenhet, s fellapozván a múltak könyvét,

megtalálja, hogy itt, e földön, a hős osztály hogy szabott törvényt

a történelem forgásának, és zászlaja hogy lett a népnek,

hiszen az elszállt negyven évben a Párt szava a reménység lett;

a reménység, majd a valóság legszebb arca a szab9d ország;

ki egy velünk, s a jövendővel, mert kiszabta a jövő sorsát:

a kommunizmust, emberségünk napját tűzte a magas égre,

és mi tudjuk, hogy odaérünk, hiszen tűzbe is megyünk érte;

bizonyság erre drága Pártunk harcos, győzelmes negyven éve.

Leghűbb barátaim

Meghalt Jaroslav, a tizennyolc esztendős gimnazista, akit a gestapo épp az érettségi előtt hurcolt el. A szomszédos cellában apja, egy emelettel feljebb az édesanyja raboskodott. Hogy vágyott, hogy még légalább egyszer szemükbe nézhessen, tekintetével megcirógassa őket, s megkérje, ne haragudjanak rá, hogy ennek így kellett történnie és bátorítsa őket, erőt öntsön beléjük az elkövetkezendő nehéz napokra... Bizony, sok minden •terhelte a lekiismeret^t: az ellenállási mozgalom szervezése, fegyverrejtegetés, forradalmi sajtó terjesztése — mindez az elkerülhetetlen halálos ítélet bekövetkezéséről tanúskodott. Mikor először találkoztam vele, orra dagadt volt, szeme alatt véraláfutás, arca krétafehér. Minden kétséget kizáróan kihallgatásról jött. Egymás mellé ültünk a priccsen. Megfogta a kezem, majd hosszan megszorította:

— Szereted a méheket? — kérdezte minden bevezetés nélkül; és anélkül, hogy feleletet várt volna rá, folytatta:

— Én méhészkedtem. Nyolc kaptár méhem volt. És most mind elpusztulnak.

A méhekről kezdett beszélni nekem. Soha senkit sem hallottam ezelőtt erről a témáról így beszélni. Kitűnő gyakorlati szakember volt, azonban elsősorban a méhész szakirodalomban való jártassága lepett meg. Orosz és német szakmunkákat idézett, különböző tudományos kísérletekről beszélt — s ekkor a hangjában olyan különös tisztaságot, ártatlanságot éreztem, hogy önkéntelenül is megfogtam a kezét és igaz szeretettel megszorítottam. Szavaiban a verőfényes nap sugarai remegtek és a virágzó hársfák lombjai susogtak, melyeken méhek döngicsélnek — ám ezek a szavak gestapoöklöktől sebesre vert szájból törtek elő.

Már nem él Jaroslav barátom. Kivégezték.

És halott a tizenhat éves Jankó; őt is szüleivel együtt hurcolták el. Neki véletlenül szerencséje volt, hogy később apjával egy cellában lehetett, aki pusztáján testvérét — egy forradalmárt rejtegetett. A kihallgatások alatt nagyon derekasan viselkedett. A mi cellánk az iroda közelében volt, itt hallgatták ki a foglyokat. A lehető legborzasztóbb szomszédság volt ez. Velőt rázó sikolyok, sírás, tompa puffanások és ütlegelések — mindez jobban gyötörte idegeinket mint bármi más.

Az egyik napon a folyosón lévő őrszem lépteire lettünk figyelmesek. Megcsörrentek a kulcsok, kivágódtak a cellák ajtajai, és hallottuk amint a kihallgatásra rendeltek nevét kiáltják.

— Az én Jankómat hívják! — nyilallott a mellettem ülő apába. — Csak el ne áruljon bennünket!

Feszülten figyeltünk, hallgatóztunk.

Az irodából fojtott kiáltások, nyögések hallatszottak.

— Megmondod?

— Nem mondod meg?

Csend.

Azután már csak tompa puffanásokat hallottunk. Fékeveszetten ütlegelni kezdték. Kis idő múlva a Gestapo pribék dühtől eltorzult hangon ordította:

— Most már megmondod?

A fiú apja elfehéredett, lélegzetét is visszafojtotta. És akkor hallottuk először Jankó dacos feleletét:

— Én... én... semmit sem tudok!

— Már egyik sem él közülük. Az apát kivégezték, Jankó meg valamelyik koncentrációs táborban pusztult el . . .

Ö, hányán is jutnak néha eszembe! Dolgozó ifjak, diákok, tanoncok, csupa mezei virág, melyet a barbár fasizmus vérbe fojtott. És éppen ebben a szörnyű vérözönben fejüket büszkén felszegték, mert meg voltak győződve róla, hogy egyszer mégis kisüt a nap és új életre kél a szabad világ.

Akkor hát azok, kikhez a sors kegyes volt s megélhették a háború végét, segítsenek építeni az új világot, segítsenek megvalósítani mindazt, amiért barátaik számtalan áldozatot hoztak, barátaik, kik az élet zászlaját rendíthetetlenül vitték saját haláluknak küszöbén keresztül.

9