A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-04-30 / 18. szám
akit fiamként nevelek, szakmát adok a kezedbe, és még hazudsz? Lázitasz mint egy kommunista? Hát majd én megtanitlak! ... Nesze ... A hatalmas pofon majd ledöntötte a lábáról. Nekidűlt a falnak és a felgyülemlett keserűség — bármennyire szégyelte is — hangos zokogással tört ki belőle. A nekivadult Szal'ai ökle másodszor is lesújtott volna, ha Kovács közéjük nem ugrik. — Ne bántsa!... Igaza van... Átkarolta a vállát és kivezette a műhelyből. Sokáig bandukoltak egymás mellett szótlanul, míg imbolygó alakjuk beleolvadt a kavargó félhomályba. Karcsi önfeledten nézte a tovatűnő képet. Vasporos kezével végigsímított gyöngyöző homlokán, s a mozdulat egyszeriben véget vetett a varázslatnak. El - tűntek az arcok, szétfoszlott a ködszínház, ismét a súlyos hengertest forgott előtte, s a vidia egykedvű ropogása hasította a kemény öntvényt. Kimerültén dőlt hátra, valahonnan nagyon mélyről halk sóhaj szakadt fel belőle. — Szóltál? — hallota Karlovszki hangját. Lomhán megfordult és kissé bódultán válaszolt. — Igen. — Majd pillanatnyi gondolkodás után folytatta: — Feri bácsi, maga tudja, mi történt itt szombaton? Kovács elmesélte. — És azt is tudja, hogy Kovács mit mondott nekem, amikor elvátlunk? — Azt nem mondta. A fiú lassan közelebb lépett. — Azt mondta, hogy felejtsem el az egészet,... meg hogy ne búsuljak, hiszen ez a mi sorsunk. — Hirtelen a férfira emelte tekintetét. — Hát tényleg az a mi sorsunk, Feri bácsi? Megalázkodni a hazugságék előtt? Tűrni a nyomort és az erőszakot? Hát tényleg nincs igazság a Földön ? — De van — válaszolt az elgondolkozva — csak harcolni kell érte... Na, gyere, gyújtsunk rá — mondta pillanatnyi gondolkodás után és cigarettával kínálta a fiút. Leültek. Rágyújtottak. Kis idő múlva ismét Karlovszki törte meg a csendet. — Mit gondolsz, miért haragszik a mester a kommunistákra? A fiú töprengve fújta a füstöt. | Mosoly a tükörben = A lány, a másodéves orzz vostanhallgatónő áll a tii- E kör előtt és a haját fésüli. E Olyan mííkócos haja van, E ami divatos, mert minden ~ lánynak mííkócos a feje. tz Már kipirosította a száját, = a körmei is bíbor színűek, = és két alsószoknyája ha= rangformájúvá varázsolja — derekát. Áll a tükör előtt E és fésülködik. E Édesanyja a konyhában E tesz-vesz, és szívét a fé- E lelem apró ütései remeg= telik. Izmai, idegei mind a — félelem áramkörébe kap- E csolódtak, és a szobából E kiszűrődő, egyre ingerület tebb hangok rövidzárlatot E okoznak, meg-megszakítva E egy pillanatra az áramkört E és fájdalmat okoznak az E anyaszívnek. — Az apa egy karosszék~ ben ül. Arca kissé boros- E tás, mert szombat este E van és csak . vasárnapra E tervezte a borotválkozást. E Ügy szokta meg évtizedeit ken át, és egy ilyen eres— kezű proletár nehezen vál- E toztatja szokásait. Az apa — ötven ^vés, a lány most — töltötte be tizenkilence— dik esztendejét. — Az apa tizenkilenc esz- E tendös korában Pardubi- E céig vándorolt munkáért, E kenyérért — a lány má- E sodéves egyetemi hallgató, ~ orvos lesz. — A vita semmiségen kez- E dódött . . . Már egyikük E sem tudja, mi váltotta ki E a mérges szavakat. Talán E az, hogy az apa nem sze- E réti ha lánya éjfél után E jár haza. Vagy az, hogy E tegnap nagymosás volt, a — ruha már megszáradt, E csak ki kell vasalni. Nem E sok; de az anya egészen E negyvenötig házakhoz járt E mosni. És cipelte a vizes E ruhával telt kosarakat a E padlásra. Az ebéd és va- E csora felét meg hazavitte — a lánynak. Az anya szív- E bajos. A lány tudja ezt, E de eszébe sem jut kiva- E salni a ruhát, vagy felzz súrolni a konyhát. E Az apa ül a karosszék— ben és halántékán kiduzzadnak az erek. ő tudja, hogy saját erejéből nem tudott semmit sem adni a gyerekének. Pedig ö lehozta volna a csillagokat is, de olyan kor volt az — amikor a lány első lépéseit tipegte —, hogy a szegényember csak végtelen szívbéli szerelmét teregethette gyermekére. És az is igaz, hogy nem szereti ezt az éjfél utáni hazajárást. Nem azért, mintha valami rosszra gondolna, de mégis ... Meg azután — nem akar ó a lányától semmit! Csak tanuljon, legyen orvos, ha már így megszépült a világ, hogy munkásember lányából is lehet orvos. Ha ő — az apa megöregszik, lesz miből élnie, hiszen jó munkás, szépen keres, a múlt hónapban is ezernyolcszázat hozott haza. A gyárban megmagyarázták a nyugdíjtörvényt, és ó nagyon figyelt a szavakra, mert még tíz évet dolgozik, azután jön a pihenés. Hát ö biztosan nem kér a lányától semmit. De azért — egy ilyen lánygyereknél valami készséget is szeretne látni az ember. Hogy segítene annak a szegény szívbajos anyának. Valami keveset legalább. Ablakot tisztítani, vagy . .. vagy kivasalni a ruhát. De mz ó lánya, úgy jár haza kosztra-kvártélyra, kiszolgálásra, mintha albérlő lenne. Az előbb vitatkoztak egy kicsit. Az apában még mozgolódik a harag, és lánya felé döfi a szavakat: — Aztán, ha tízkor jönnél haza, összediilne a világ — ugye? É ekkor, ahogy a lány felé pillant, meglátja a fiatal arcot a tükörben, a száj gúnyosan lefelé bigygyed, a szemekben felvillan a fölényes, magabiztos mosoly, a hangban is vib'rál a gúny: — Ugyan, édesapám, mit ért maga ahhoz? A lány áll a tükör ölöt1-, az apa ül a karosszékben. A szavak már elolvadlak, megsemmisültek. A hang által felvakart hullámok még a sarokban álló fikusz nagy zöld levelét sem kényszerítették rezdülésre, pedig a szavak súlyosak voltak, ütöttek és téptek. Az apa kopaszodó fejére fényt szór a lámpa, és a fejből rózsaszín szigetein megcsillan a verejték. És bent a lelke legmélyén, az agy sejtek szürke, remegő tömegében, bent a szív titokzatos rekeszeiben úgy ömlik szét a szomorúság, hogy kiöl belőle minden vitázó, harcos kedvet, és úgy é/zi, mintha goromba ököl vágott volna arcába. Igaz, ó kissé elmaradt, mert fiatal korában tanulás helyett éhezett. Ö jó kazánfűtő, de nem sok könyvet forgatott eddig életében, bár o* utolsó években már egyre-másra hordja haza a könyveket a könyvtárból. Aztán azt is tudja, hogy ö nem mehet azokra a fényes helyekre, ahová a lánya jár táncolni. Pedig neki is vannak már szép ruhái. De a tenyere nagyon kérges, körmei megvastagodtak, — nem tud olyan könynyed lenni, mint ezek a fiatalok, mert szörnyű sok lapát szén húzta már az ő izmait. Dehát ez a lány mégis az ö vére, ezekkel a kérges kezekkel simogatta és... amikor a lány nem látja, mindig megsimogatja azt a könyvet — igen úgy mondják: index — és rajta van a lánya neve, akiből orvos lesz. A fiatal egyetemista lány ekkor már csillogó szemekkel siet végig a téli utcán. Egy pillanatig átvillan agyán a gondolat, hogy nehéz ezekkel az öregekkel, — azután elfelejti a jelenetet. Az apa ül a karosszékben, lehajtja fejét, és úgy érzi, hogy nagyon fáj az élet. PÉTERFY GYULA riiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiimiimiiiiiiiiiiiiiimiitiiiiiiiiitiiii' — Biztosan azért, mert lázítanak. — Jó... lázítanak... De ki ellen? Újabb füstkarika. — Nem tudom. — Hát az urak, a kizsákmányolok, a hazugság és a nyomorúság ellen. Azt akarják, hogy becsületes munkája után mindenki jól éljen és hogy a munkásnak soha senki előtt ne kelljen megalázkodnia. A fiú szeme felcsillant. — De hiszen én is ezt akarom. Akkor... akkor én is kommunista vagyok? Karlovszki elmosolyodott. — Az leszel — mondta mély meggyőződéssel —, ha majd megtanulod, hogyan kell az ilyen országot megteremteni. — Megtanulom — suttogta a fiú remegő hangon... És néhány hónap múlva, mikor azon a napfényes májusi reggelen bódító orgonaillat telepedett a városra, Karlovszki mellett ott menetelt ő is a sorban. Csillogó szemekkel követte a hatalmas munkástömeg hullámzását, magábaszívta az egyesült erő pattanó ritmusát és halkan, de valami lebírhatatlan belső kényszertől hajtva, dúdolta a többiektől ellesett melódiákat. 13
