A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-04-30 / 18. szám
— Ha-zuudsz. t. Ha-zuuudz... Hazuuudsz... bzatai Karcsi mindössze tizenhat esztendőt mondhatott magáénak, amikor már segéd helyett dolgozott nagybátyja műhelyében. Inaskodásának második évében, tehetségén és szorgalmán felbuzdulva, a mester elküldte az esztergályossegédet és a fiú gondjaira bízta az öreg masinát. S hogy a kényesebb munkák se maradjanak gazda nélkül, örömmel fogadta Karlovszki Ferenc híres vagongyári esztergályos felkínálkozását, aki attól kezdve minden este eljárt a fiúnak segíteni. Éppen kezet mosni indult, amikor az öreg Tatai kifakadt. — Hát azért ez mégiscsak sok. Nem elég, hogy egész héten nyakló nélkül túlórázunk, még most is várjunk arra a kis pénzre, amiért duplán megdolgoztunk. A többiek meghökkentek. — Hát nem jön meg? — Nem bizony. A piroslámpás házból nem egykönnyen szabadul meg az ember, ha sok pénz van nála. — És ki mondta, hogy most ott van? Megborzongott. Izzadt tenyerét fülére tapasztotta, de az éles hangok áthatoltak csonton és bőrön s vad táncot jártak remegő dobhártyáján. — Ha-zuudsz.... — Nem!... Nem!... — nyögte kétségbeesetten. — Miért segítenék én a mesternek hazudni? Azért mert a rokonom? Hát mit tehetek én arról, hogy a nagybátyám! Rokon. De milyen rokon! Kétszeres munkát követel tőlem, vasárnap is dolgoztat, mert én rokon vagyok. Torz nevetés tört fel belőle. Vasporos arcán mély barázdát szántott két legördülő könnycsepp és valahol a kavargó homály legmélyén, mint mélyvízű kút tiszta tükrében látta anyját. Fáradtan hajolt a kölcsönkért varrógép fölé, overált varrt neki néhány barnára festett, használt búzászsákból. Tisztán hallotta mindennapos reggeli kérdését: „Mit viszel kisfiam, olajos kenyeret, vagy lekváros máiét?” és szerette volna Tatai képébe üvölteni: Mit akartok tőlem, hiszen így aztán, ha valami sürgős munka akadt — ami abban a jó maszekvilágban, a kileneszáznegyvenhat—negyvenhetes esztendőkben vidéki városokban is gyakran előfordult —, Karcsi nemegyszer reggeltől hajnalig dolgozott, nehogy miatta fennakadjon a nagylétszámú műhely munkája. Négy-öt segédet és három tanulót kellett ellátnia esztergált alkatrészekkel, ami bizony még Karlovszki segítségével sem volt gyerekjáték. Ezen a hűvös szeptembervégi éjszakán is ketten virrasztottak a kopott, füstös műhelyben. A fiú nekitámaszkodott a csúcsnyeregnek és fáradtan figyelte az acél és a vas küzdelmét. — Milyen furcsa — mélázott magában —, a kicsi legyőzi a nagyot... Mint a mesebeli Dávid Góliátot... Közelebb hajolt és minden idegszálát a gigászi küzdelemre összpontosította. Góliát forgott. Dávid vágott. Szüntelen ... De mi ez? Mintha a két bajnok szerepet cserélt volna. Az öntvény megállt és a kés kezdett el forogni körülötte. Forgott és vágott. Szüntelen .. . Szeme előtt összefolyt minden, csak a forgást, a kavargást látta. Érzékei felmondták a szolgálatot. Teljesen azonosult a látvánnyal. Nem érzett sem időt, sem tért, csa. az anyag volt előtte, amely körül késsel, géppel, műhellyel együtt forgott, most már ő is, mint valami óriási kerék küllője. Dávid arca lassan elhomályosult, s a kavargásban megjelent Tatai. Majd Góliát, tűnt el, hogy átadja helyét a mester hájas ábrázatának. Forgott, kavargóit minden. Tatai... a mester... Kovács arca váltogatták egymást. Egyik vigyorgott, másik majd felfalta tekintetével, harmadik a vállát veregette . . . Végigszaladt hátán a hideg. Arcához kapott, tenyerén érezte a hideg verítéket, alatta mégis égett a tőre. Esküdni mert volna, hogy pofon vágta valaki, úgy mint szombaton. Mint szombaton? Igen... Látta magát, amint a takarítást befejezve sarokba állította a seprűt, A segédek már felöltözve üldögéltek a műhelyben. — Ki? Kérdezzétek meg az unokaöccsét. Tátai mérgesen fordult a fiúhoz. — Hol van Józsi bátyád? — Mit tudom én — felelte vállat vonva. — Nem tudod? — kérdezte Kovács gúnyosan. — Hát reggel hová vitted a pénzt, amit a postás hozott? A piroslámpa alá, mi ? ... — Oda. Tatai dühbe gurult. — És mért vitted oda? — förmedt rá. — Arra nem gondolsz, hogy ahhoz a pénzhez nekünk is van valami közünk? Most *ztán bottal üthetjük a nyomát. — De hiszen telefonált, hogy vigyem el — szabadkozott meglepetten s egyre inkább nem értette meg a dolgot. Csodálkozva nézett az öregre, az meg csak állt és megvetően legyintett. — Eh, te is olyan leszel, mint a bátyád. Már most beléd neveli a hazudozást. Dolgozzatok csak, galambocskáim, dolgozzatok... S amikor dől a pénz a tárcájába, akkor senkitől se sajnálja jobban, mint a saját munkatársaitól... A nőcskék kigömbölyödnek, meg kiöltöznek mellette, mi meg csak húzzuk az igát hitelbe. Mi?! És a fiatalúr segít neki hazudozni. Éles csikorgás riasztotta fel merengéséből. Ijedten a késtartóhoz kapott, majd megnyugodva dőlt hátra. Nem történt semmi, csak a túl keményre sikerült, rosszul letisztított öntvény homokos kérge dacolt a vidiával. — Góliát nem adja olcsón az életét — állapította meg némi iróniával és feszülten figyelte a fülsiketítő csikorgástól kísért küzdelmet. Góliát forgott. Dávid vágott és csikorgott... Aztán egyetlen nagy kavarodássá olvadt össze minden. Karcsi visszasüllyedt az érzéki csalódás csodálatos körszínházába, s a kavargó homályból ismét előtűnt. Tatai alakja. Kinyújtott karral közeledett hozzá, miközben ajkait velötrázó csikorgással hagyták el a szavak. Aztán megjött a mester. Taxin érkezett. Fizetett és bizonytalanul kacsázva beszédelgett a műhelybe. Néma csend fogadta. Szalai körülnézett és a szemrehányásokat megelőzve egyenesen Tataihoz fordult. — Baj van, Kálmán bátyám — mondta köszönés helyett. — Háromezer forintos kintlevőségemből csak ezret sikerült nagynehezen behajtani, azt is csak most este. Egész nap pénz után szaladgáltam, de hát mit csináljak?! Ebből is anyagot kéne venni... Fele fizetést mindenkinek kiadom, a többit meg majd kedden elszámoljuk. — És a múlt heti, meg az azelőtt heti tartozással mi lesz? — kérdezte kurtán Tatai. — Jövő héten azt is elszámoljuk. Kálmán bácsi, csak kapjam meg a kétezret. A segédek lesütött szemmel hallgattak. Szóljanak? Megmondják neki, hogy minden szava hazugság. De hiszen a munkaközvetítő tele van ácsorgó lakatosokkal! Egymásután vették át a hatvan-hetven forintokat, kinek mennyi járt, még valami köszönöm félét is dörmögtek hozzá. Karcsi döbbenten nézte a néma komédiát, de amikor Tatai ajkai is köszönömre nyíltak, elvesztette önuralmát. — Nem igaz! — kiáltotta. — Hazugság az egész! Én vittem el reggel a háromezer forintot. Maguk is tudják. És most miért hallgatnak? Miért nem követelik, ami jár? A segédek megkövültén álltak és csodálkozva meredtek a fiú kipirult arcára. A mester először elsápadt, majd hirtelen lángolni kezdett az agyába tóduló vértől. Nekiugrott a fiúnak és megrázta, mint valami rongyot.. — Te ... te gazember ... Te mersz be»nocskolni engem, a saját véredet?! Te,.. 12
