A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1961-04-30 / 18. szám

Gyakorló órákon terepszemlét tartottunk, és fontolóra vettük sokszor a réseket, amelyeken simán kicsúzhatnánk. A kapuval nem lehet számolni, ott fegyveres őrök vigyáztak ránk, a kerítéssel sem. mert azon meg szöges drótok ijesztettek. Egyelőre le kellett mondanunk a szökésről__pedig a menekülés nagyon a körmünkre égett. Az altisztek bejelentették egy estén, hogy felkerekedünk hamarosan Putnokról és tovább állunk egy házzal.

— Az a ház hol van? — kérdezték többen.

éjszakán felkerekedett az egész világ, és menekül, menekül céltalanul, maga sem tudja merre, hová. Jó lesz hát minél hamarább otthon lenni, hátha a mi falunkban is talpon vannak már az emberek és útrakészen állnak i

De hova mennének, hova mehetnének? Édesanyám történetesen hova indulhatna a testvéreimmel? Hiszen még a szülőföldjén sem kap tisztességes fedelet, csak egy rozoga színt, azt is az én erős két karomért-. Mit kapna akkor idegenben, más földön, más ég alatt?

— Ausztriában — felelték az altisztek.

Felzúdultak a fiúk, egy nagy hangos lármába fúlt a szavuk, de a kiképzőinknek helyén volt a szívük, lecsendesítették a háborgó társaságot.

Sovány vigasz volt ez, nem mondom; nem tudtam megnyutatni magam. Egész úton abban a rémületben éltem, hogy még a falunkat sem találom a helyén. Másfél hónap nagy idő, ki a megmondhatója, mi történt azóta otthon?

— Pofa be!

Lecsendesítették egy percre, a másikban viszont megint erőre kapott a morgás, mert olyasmit hallottunk azon az estén, amire álmunkban sem gondoltunk. Fejvesztettséget és néma döbbenetét eredményezett a távoleső állomás említése. Hiszen az már idegen föld, idegen ország, szülőföldünk határától nagyon messze, soha vissza nem tértek temetője.

A nagy lármában édesanyám rázta meg a vállam.

— Eszeden légy, Bálint... és szabadulj!

Az altisztek bejelentését követően oda is súgtam Józsinak, barátomnak:

— Készülj fel, mert holnap éjszaka szökünk!

— És a többiek?

Már derengett az ég a hegyek fölött, amikor éhségtől gyötörten, kimerültségtől agyonkínzottan a falunk fölé értünk, A völgy nyílásában tábori csendőrök portyáztak: igazoltatták, feltartóztatták a gyanús külsejű menekülőket. Hálát adhattunk a mennybélinek, hogy a sűrű éjszakában nem tévedtünk rá a töltésre.

Egy sovány vadalmafa alól lestünk az út beláthatatlan karavánjára, és a szívünk a torkunkban vert. Most kezdtük megemészteni mindazt, amit a szökéssel magunkra vállaltunk. Megléptünk az iskolából, kitörtünk a bekerített telepről, mert azt tartottuk, hogy inkább a falunk határában haljunk meg, mint Ausztriában — és üldözött vadak lettünk. Bárki utunkat keresztezheti, bárki belénk lőhet.

Bujdosni kell ismerős és ismeretlen emberek elől, ez lesz az életünk ezután ...

— Csinálják úgy, ahogyan jónak látják.

— Aztán merre vesszük az irányt?

— Egyenesen a tornyunk irányába.

Másnap ebédnél előadtam Józsinak a tervemet. Ez abból állt, hogy riadó esetén nem az ajtó, hanem az ablak felé törünk a cuccunkkal. Az ablak jó oldalról néz az utcába, az őrök a kapubó' nem látnak oda. Leugrunk szépen a megázott földre, és háztól házig csúszunk ki a mezőre.

Józsi helyeselte a tervemet, készültünk a szökésre. Nem tudom, hogy ő mit érezhetett, nekem átkozott hosszúnak tűnt a délután, az izgalom a gyomromba nyomakodott, állandó hasmenés avötört. És a sötétedéssel csak nőtt a félelem. A vacsora nem ízlett, a falat nem csúszott le a torkomon, takarodó után párnába fúrtam a fejem, hogy ne halljak semmit, és mégis mindent hallottam. Az őrök csoszogása fülemben visszhangzott gyanús hangok meg azt hitették el velem, hogy már tudnak a szándékunkról és várnak ránk az ablak alatt.

Ez a hidegrázó félelem azonban csak addig tartott, amíg a városi szirénák fel nem üvöltöttek. De úgy éjfél előtt felhangzott a berepülést jelző zúgás, s a leventék majd kifordították az ajtót sarokvasából. Rohantak le az óvóhelyre.

Megadatott hát a jó alkalom, és mi éltünk vele. Civil ruhánkat a hónunk alá csapva ugrottunk az ablakhoz. Villámgyorsan kinyitottuk a szárnyakat és leereszkedtünk. Kaputól kapuig tapogatóztunk aztán a városban, fatalpú cipőnk csattogását elnyelte a nehézbombázók moraja.

Csuromvizesen értünk az erdő nesztelen ölelésébe. Riadtan, megriasztottan és lihegve, mint a vadak.

Ledobtuk magunkról az uniformist és felöltöttük civil ruhánkat. Nagy kő esett le a szívünkről, amikor a régi öltözetünkben megpillantottuk egymást. Bár még nem éreztük a teljes szabadulás vidámítő zsongását vérünkben. Putnoktól a falunk légvonalban is jó negyven kilométer. Ugyancsak ki kell lépnünk, hogy virradatig hazaérjünk.

Tétovaságban dideregtünk a falunk fötött, tettet bénító határozatlanságban. A falunkkal nem történt semmi: utak. házak, kerítések a helyén, a kémények változatlan nyugalommal pipáznak, csupán az udvarok kaptak más külsőt a betárolt

trénszekerektől. Meg a gyakorló rétünk telt meg szarvasmarhákkal. Meg az erdőn ropogtak erősebben a fegyverek.

Ismerős terepen ejtett rabságba tanácstalanságunk, ahol sziklák, szakadékok, tisztások és legelők mind barátaink. A beláthatatlan Pelsőci-fennsíkon vacogott a fogunk.

Az én szemem gyakran tévedt a gazdám udvarára, és eszembe jutott az a másik pokol, amelyet az istállóban és a mezőben átéltem.

Azt mondtam Józsinak:

És az úton ki leszünk téve minden veszedelemnek!

— Maradjunk az erdőn.

Belegázoltunk az erdőbe és nyújtottuk a lábunkat. Friss haraszton nyomultunk előre, árkokat, vízmosásokat ugrottunk át; fölöttünk repülők köröztek, tüzet okádott a gépfegyverük, az országút felől meg gépkocsik, szekerek és menetelők lármáját szippantotta magába az erdő.

Törtettünk a bozótban Józsival, arcunk összekarmolták, az ágak. bőrünk felsebezték a tüskék, lábunk beledagadt a bakancsba. Fáradtak voltunk, de a pihenésre nem gondolhattunk, mert az erdő alatt futó út népes sokasága, a visszavonulók buzgó igyekezete azt hitette el velünk, hogy ezen az izgatott

De ő azt felelte:

— Menjünk csak mi haza, Bálint.

És nem lehetett elállítani a szándékától, kötötte magát a hazamenetelhez. Hogy jobban ránéztem, nem is csodálkoztam a hajthatatlanságán. Ügy párolgott a teste, mint a megszalajtott lóé. A levegő meg hűvös volt, belénk kapdosott a szél is.

Ráhallgattam, és bukdácsolni kezdtünk lefelé a meredeken. Óvatosan, körültekintőn ereszkedtünk le a hegyről egészen a Forgács gazda kertjéig. Ott széjjelvált az utunk. Ö a kerti földeken ment tovább, én meg becsúsztam a gazdám csürjébe.

11