A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-04-23 / 17. szám
Nehéz és veszélyes a favágók munkája, ügyesség és bátorság kell hozzá. Télen kötözködésig érő hóban bukdácsolnak járatlan utakon. Az ember keze szinte odafagy a fejsze nyeléhez. Nap mint nap várja Őket a munka. Egy műszakban átlag tizenöthúsz köbméter fát dolgoznak fel. A negyedéves tervet már magasan túlteljesítették. Kell a fa — Iparunk egyik pótolhatatlan nyersanyaga. De nem esztelen rablógazdálkodást. folytatunk, a kivágott fák mellet már ott zsendül az új csemete. Ez évben negyvenegyszer hektár erdőföldet ültetnek be országos méretben. Gazdarica fogja a fűrészt és a mellettünk lévő piros festékkel megjelölt fenyőhöz Indul. — Erre fog dőlni — mutat karjával a megadott irányba. Két kis bevágást tesz a megnevezett oldalon, majd a másik feléről nekiereszti a fűrészt és pár pillanat múlva recsegve-ropogva dől a sudár fenyő, pontosan arra a helyre, amerre Gazdarica irányította. Valahol hallottam, hogy a kivágott fa szomorúságot, az elmúlás nosztalgiáját árasztja magából. Talán van benne valami. De Gazdarica arcán nem látom a szomorúságot, inkább kicsit büszke mosoly, derűs, jóleső érzés árad el rajta. A természet gyermeke, ura, aki tudatában van erejének, de ugyanakkor atyai szeretettel gondozza a zsenge csemetéket, a leendő faóriásokat. A többiek is abbahagyják a kopácsolást. A még pislákoló tüzet felélesztik és köréje gyűlnek. Az egyik vékony nyársat farag, ráfüz egy fenyőháncsot, és a szalonnasütést imitálja. Jót nevetnek a tréfán, hisz az ebédidő már rég elmúlt. Egy vén fatörzs „szundit” előttünk, tizenkét fejsze éle vágódik bele, s messziről úgy fest, mint furcsa, óriás tüskésdisznő. A tűz elgondolkoztatja az embereket. Kutaj Gáspár, a csapat legerősebb embere, nehéz, érdes kezével végigsimitja a mellette fekvő fenyő „könnyező” törzsét. Krá- Iik, az öreg, mereven a tűzbe bámul, talán Amerikára emlékezik, a tengerre... Mert sokat bolyongott, nyomorgott a múltban, valamikor ezek a hegyek elkergették meszszire, most újra visszatalált. Szocialista munkabrigád. — Kicsit szokatlan, újnak hangzik, itt a Sturec oldalán ez a szó. Szokatlan? A négy motorkerékpár, mely mindennap hűségesen várja gazdáit, hogy munka után hazarobogjanak — ma már természetes. Az egyik kerekképü fiatalember meg televízión nézi este a világ folyását. A többiek dicsekedPihennek a fejszék Csendélet a tűz mellett . . Hazafelé. .. nek el vele, olyan boldogan újságolják, mintha az övék volna. Lent, valahol a szerpentinek alatt terpeszkedik a falu: Liptovská Revúca. Mindnyájan onnét valók. A valamikor istenhátamögötti fakalyibás helységben ma kőházak épülnek, és kilenc televíziós antenna fényes gereblyéje zeng a szélben. * * * Az erdőt szeretni kell. Seliga, az erdész Így fejezi ki ezt tömören, míg elindulunk, hogy a faiskolában a csemetéket meglátogassuk. — Tudja — áll meg egy fenyő törzsénél —, tíz éve dolgozom itt, de ha azt mondanák: „Te Seliga, dupla fizetést kapsz, menj a városba, hagyd itt az erdőt,” még akkor se mennék el. Ingyen, fizetés nélkül is itt maradnék — teszi hozzá elgondolkozva. — Annyira hozzámnőtt már itt minden. Mert szép az erdő, és ezt csak azok tudják legjobban, akik mindennap benne élnek. OZSVALD ÄjRPÄD LiÁf
