A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-04-16 / 16. szám
GYŐZŐ BÉLA: Kék rózsák E varjújelhös tájban a visszhangok nem vitték el hangomat a hangzáson túlra. Pedig időben elgurult huszonnyolcadik évem boldogsága is az előre elkárogott varjúszimfóniák elé. Sejtelmeim élén már robosztus fény a bűn. Belátom kiharcolt büntetésemet, bármi is essék és fájjon az öntudat, jaj! akkor sem bírok anyám nyelvezetéhez vissza ereszkedni többé. Nézd csak: ázott keblünkön fölszáradt szél hozza büszkeségünk fényét... — Mit nevetsz — megválunk árnyékunktól is, s eszünk hasonlatával játszunk irgalmat a járda tükrén VERES JÁNOS Szoknyád fodra... Vagyon nékem meleg szobám, sárgafalú meleg szobám, ünnepnapra jó kalácsom, vánkosom a festett ágyon. Csak nyugalmam nincsen soha, tör hiányod, jég a foga, szoknyád fodra messze rezdiil, szívemen a semmi pendül. Ezüst felhőn telihold jár, hiába süt ream immár, tengődöm, mint őszi levél, bordáim közt vijjog a szél. FECSÓ PÁL Tavasz van A tél, a fagy, a hóvihar emléke szépen elmosódott, mezőnek, rétnek, tüzes szívnek a tavasz küldött forró csókot. Bimbót bontott a szerelem s az izmok ponyvája megfeszül, munkára hív a rét, mező helyt állni vígan, emberül. Brummog a gép, eke csillan, vetőgép csövén mag szitál, s a föld, az áldott ősi rög kenyeret adó magra vár. Az ember űzi gondjait, tavaszt varázsol, tavaszt ébreszt, erejétől megszépülnek a vérbefulladt ezredévek. VERES JÁNOS Álom a betegágyon Acélkék, csillagos éjszakán fekete violák nyíltak, tovább él bennem a remegés, szívemben nehezen virrad. Lebukó tűzpiros rózsaszál szirmából kiszállt egy szarvas, s ledöfte menten egy holdsugár, ülésre hetykén-hatalmas. Ledőlt a jajgató füvekre, kicsurgott fekete vére, szeme mint aranyos gyöngygolyó meredt a jéghideg égre. Feküdt, mint derengő hó-sziget, mint ledöntött gyertyás oltár ... Elbukott szarv'as! a névadó, ígérő szerelem voltál! Babonás félelem riogat: értem már sose gyűl csillag!,.. Hajnalért, feltámadásért fekete violák sírnak. O. Dubay linóleummetszete CSONTOS ■VILMOS Húr Egy elcsendesült Húr feszül bennem, Rajt’ szerelmes dalt Régen pengettem. A szívem hűen Őrt áll felete, Hogy valaki meg Ne érinthesse. Ujjaddal te sem Érintetted meg, Az a húr mégis Dalolni kezdett, S szívem, mit hittem Éber őrének: íme, ujjong a Húr pengésének. SEBEBEBBBBBBSBEBSSEBEBBBBBBEBBBSBBBSEBSBEBBBBBBSSSSBBSBBBSBBBSSBBaEBSSBBBEBBBBEBBBESBBSBE lódtam. Nem találtam a helyem sehol. A torokszorító érzéstől nem tudtam szabadulni. Mi lesz, ha a lánnyrl kimegyünk a mezőbe és leheveredünk a tűre? Izgatottan kalimpált a szívem. Futkostam le s fel a parkban meg a kártyások között, és csak ebédnél nyugodtam meg, amikor hábfehér szoknyában helyet foglalt Ilonka az asztalnál. — Megyünk? — kérdeztem különös izgalommal.- Igen. Míg ebédeltünk, bevallottam neki, hogy nem aludtam a legjobban. Kedvesen mosolygott. Később beismerte ő is, mennyire nem elégedett az alvásával. A hőségre hivatkozott, az elviselhetetlen májusi éjszakákra. meg a személyemre. F.gy csapáson jártunk, mindenkett i az álomszép helyre gondoltunk. Délután elindultunk a mezőre. Jó ötszáz méterre lehetet a rét, amglynek közepén az a magányos fűzfa állt. Mégis, hosszé időbe telt, míg célt értünk. Minden szép virág fölött elidőztünk, sajnálgattuk lekonyuló fejét, lassan haladtunk. Néhány lépést tettünk csak és percekig csókolóztunk. A lány felfokozott vággyal remegve simult hozzám. Megrészegültünk a szerelemtől, a magános fa árnyékában leestünk a fűre, hódított az illat, a levegő, reszketett az ég felettünk. Vaskapocsként csavarodott karja a nyakamra, szaggatottan zihálva ismételgette: — Szeressen. — Megláthatnak. — Nem bánom. Semmit sem bánok. Önkívületbe esve csókoltam a nyakát, a száját, Gyöngéden simogattam a testét. .. Ám ekkor a közelben feltűnt egy gyerek. Korsóval a kezében elfutott mellettünk. Meglódult a szívem, ijedten a torkomban vert. Visszariadtam, lehűltem. Nem mertem újra kezdeni mindent. Káhajoltanj, szorosan hozzásimultam és enynyivel be is értem. Nem így Ilonka. -Durván eltaszított magától. Elfordult tőlem. Fejembe tódult a vér. Szégyelltem magam. Legszívesebben a föld alá bújtam volna.' — Ne haragudjon rám — kérleltem. — Próbáljon megérteni. Az éjszaka, az ébrenlét, meg az éveim. — Menjen innen, látni se akarom többé — görbült sírásra a szája. — Azt hittem, igazán szeret. Felzokogott, a fonnyadó virágokra peregtek a könnyei s azok örültek a bánat forrásának, nyújtózkodtak, az ég felé emelték fejüket, nagyon áhították már a harmatot. — Gyerünk haza — tanácsoltam kétségbeesetten, de ő ellenszenvesen elutasította ajánlatomat. Egyedül megyek — mondta, és felkapaszkodott a mankójára. , 13
