A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-04-16 / 16. szám
s ^ gesz éjjel üvöltött az orkán és sű/ . rün vagdosta a nagyszemű esőt. Hajnal felé elfáradt, alább hagyott és úgy zihált, mint a kifulladt hegymászó. Kivirradt A csapzott hegyoldalon a temető fái most nyitják ki álmos szemeiket. Itt már megszűnt a szél suhogása. A kerítésfal melletti galagonyabokorból elösurran a csalitok fürge bujdosója, a kis ökörszem. Ránéz a legmagasabb sudarú körisfára és köszönti az ébredőt: — Na, végre! Már te is pislogsz? Egész éjjel úgy kopácsoltál, mintha koporsót szegeztél volna! — Jégtörő Mátyás rendeletére történt! Még most is sajognak a karjaim. Vertem az ütemet a tülekedésben ... kellett... ez volt a parancs! — Csúnya bál volt, én mondom! — csörren a fenyő tetejéről a farkát billegtető szarka. — Mit lármáztok ilyen korán? Aludni sem lehet miattatok! — jajdul fel a karcsú nyírfa. Az öreg hárs odvábái előröppen a fürge széncinke és maró gúnnyal beléköt. — Jó reggelt, kócos! Olyan boglyas a fejed, mintha egész éjjel a babáddal, a szélúrfival ölelkeztél volna! — Ölelkezni? — sírdogál a fehértörzsű. — A szélvész úgy cibálta a hajamat, mint a gonosz mostoha! — Halkabban!... Halkabban!... mordul az öreg hárs. — A szomszédnak igaza van, a vihar valamennyiünket helyben hagyott. Az én derekam is sajog, majd kettéroppant csavaró ölelésétől! Lomha madár száll egyik kinyúló ágára és rekedten károgja: — A pletykások már együtt vannak és marják egymást. Veszedelem közeledik, ha a reggel így kezdődik! — Nini! A hóhér inasa is fölébredt! — csipog élesen a kis ökörszem! Ügy berzenkedik a méltóságos úr karján, mintha vadászsólyma lenne. Szürke árny libben a fatörzsek közé. Az ökörszem a galagonyába surran, a cinke az odúba siklik, a varjú pedig rekedten felkacag a faágon: — A hősök! Hogyan megriadt ez a csiribiri népség a verébtolvajtól! A vércse sárga szeme vészesen villan: — Dögpusztító! A vágás talált: a varjú torkát düh fojtogatja, hörögve károgja: — Gyilkos! A szürke portyázó ezt a sértést már nem hallja. Eltűnt a fák mögött. — Kellett ez, szomszéd? Minek köt bele mindenkibe! — cserren a fehér-fekete egyenruhás madárrendőr. — Velem hiába kötekedik! — vigyorog a kúpcsöríi. Szárnyait szétveti, testét a nyirkos levegőbe lendíti és a mezők felé repül. — Lám, lám!... — Milyen érzékeny az öreg! — mosolyog. A nap izzó korongja most vált el a föld keleti szegélyétől és szétlövelli fénycsóváit az ázott tájékon. Az öreg hárs álmosan pislog, nem bírja ezt a szikrázó ragyogást, halkan dohog: — Csakhogy elmentek: Behunyja fáradt pilláit. Sajgó dereka félálomban még érzi a napsugarak meleg cirógatását, öreg ereiben hallja az új életnedvek ütemverését. 2. Dél van. Tompa moraj dong a völgyön végig. Az öreg hárs fölriad. Félálomban fátyolos tekintettel körülnéz és önmagától kérdezi: — Lőtt valaki? Felülről jövő kacagó nevetés a visszhang. A korona legfelső ágán ül a szemfüles madárrendőr. Farkát billegeti, hogy a vékony gallyon kiegyensúlyozza a hintázást. A hárs riadtan körültekint. Alig ismer a tájékra. A levegő tele van ragyogással, a napfény szinte szikrázik. Oj hangok szállnak a levegő áramlásában. A rövid téli napgkon soha sem hallotta ezeket. A jégkirálynak más dalai voltak: zuzmarások, didergők. Ezek most frissek, ütemesek, duhajkodók! A fakorona tetejéről újból hallatszik a kacagó nevetés: JURÁN VIDOR: Jégzajlás v________________________________________, — Végre! Azt hittem, hogy örökre elaludtál! — cserren a ligetek rendőre. — Hogy lőttek-e? Nem látod a nagy változást, amely körülötted történt? Lám, az eső elmosta a redves havat, lent patakok kurjantanak: félre az útból.. . kitérni! ... Hallod zúgó ordításaikat? Mátyás leteperte az öreg telet, csatlósai: a szél és esővíz most indulnak utolsó rohamra. Lesz itt ma még olyan mulatság, minő farsang utóján sem adódik. De hiába magyarázom ezt neked, olyan vagy, mint minden öreg ember: nem érdekel már semmi, Legfeljebb a veséd, mert ezt folyton fájlalod. Pedig mindössze csak az történik, hogy az új nedv keringése megindult öreg ereidben is és ez terhedre van. Nézd a boglyas nyírfát, a sudár kőrist, hogy riszálják örömükben a derekukat. ■— Másképpen beszélnél te is, ha száz éves lennél! — sóhajt a hársfa. — Tudod, hogy mennyi az: száz év? Három nemzedéket temettek azóta, mióta ide ültettek! Tompa zúgás morajlik a folyó jégpáncélja felöl. — Lőttek! — izgul a vén hárs. — Rianás! — nyugtatja meg a cserregő. — Rossz már a szemed, nem látod a jégen a nagy repedéseket, melyeken át a megárad folyó felszínre nyomja a duzzadt hóvizet. Háború folyik ott lent, szörnyű viaskodás tombol a mederben. Lesz itt nyomban olyan zengés, minőt te még száz év alatt sem hallottál! Oj dördülés morajlik végig a völgyön. Mintha ezer lánc százezer szeme egyszerre pattanna szét, a rianás nyomában száz meg száz szökőkút szókdei a leve% góbé. A darabokra tépett jégtömeg a víz hátán elindul... Eleinte lassan ... a hátulról jövök nyomják az élen haladókat ... Sietésükben egymásra rohannak... összetorlódnak... A nagyobbik elnyomja, szétmorzsolja a kisebbiket... Az áradat lendületben jön ... az iram gyorsul... A vad zaj fokozódik... Mintha száz tehervonat dübörögne láthatatlan hídon át... — Pokoli látvány! — borzong az öreg hárs. — Ezt közelről kell élvezni! — cserren a tarkatollú. Máris elrebben arrafelé, hol a vad vizek szörnyű tusája folyik. A hárs némán nézi a jégzajlás hömpölygését. Egy hosszú század folyamán végigélte az elemi erőknek változatos tombolásait. Látta nyári zivataroknak villámfényes felvonásait, hallgatta téli viharoknak a messze északról hozott ismeretlen hangú vad bömbölését. Mikor a tél a novemberi nyirok után egy éjszakán ráborította az őszre a fehér leplet, mindenki' bólintott: ez kijár a halottnak! Mikor andrásnapi ólomöntéskor megcsiklandozta a leányok derekát, karácsonykor kitolta a kocsiszínből a szánkókat, a lovak nyakába csengőt akasztott, mindenki nevetett és örült eljöttének!... A gyermekek lábára vaskorcsolyát, a felnöttekéra deszkát csatolt... farsangkor megtöltötte a poharakat.. . disznótorokon megrakta a tálakat,.. haj, akkor senki sem emlegette a kényuralmát . . . Milyen gyorsan felejti mindenki az örömöt... a telt poharakat... a tömött tálakat... a vigadást .. . Most? . . . Rombolás . .. törmelék ... sár hirdeti az egykori ragyogást!,.. Ez hát a vége: 3. Vérvörösen búcsúzik a nap. Sugarai végigsiklanak a völgyön, ahol szétszórva feküsznek a tavaszi zajlás maradványai: jégtorlaszok ... derékban törött fűzfák ... elsodort bokrok ... A hegyoldalban megszólal a hársfa: — Megérkeztél? — Meg! — a halk válasz. — Fáradt és szomorú vagy. Hol a párod? A seregély odasimul az öreg törzshöz és hallgat. A hárs részvéttel tudakolja: — Valami baj történt? — Elpusztult__ — Mikor? Hbgyan? — Visszafelé az órvösgalambokkal egyszerre indultunk. Az anyjukom nem bírta az iramot. Elváltunk a galamboktól. A csapatvezető lassította a menetet... többször megpihentünk ... szívszorulása nem csökkent... Ma reggel elértük a déli hegyek peremét... — Ott van a völgy, a hegyoldalban látom régi otthonunkat: az öreg hársfát! — Riadó cserrenés hangzott ... A csapat fölrebbent. . . Egy kabasólyom közénk vágott... Elkapta . . Elvitte. — Szegény öreg muzsikusom! — sóhajt részvétteljesen a hárs. Az ökörszem a galagonyában felfigyel ... lehorgaszt ja fejét... u
