A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-04-16 / 16. szám
MÁCS JÓ/SEF: T avasz i Olyan forró ez a május, hogy megfúl az akác virága, lehull a porba — panaszolja ismerősöm. A hőmérő árnyékban is harminc fokot mutat. Fonnyad a fü, kiszárad a fürdő épületei közt bujkáló erecske. Talán a forrásnál enyhébb a levegő, de oda meg nem tettek padokat. A parkban a legjobb, a zöldellő lombok hősében, onnan nyugodtan nézhetjük a vendégeket. Figyelemmel kísérhetjük azt a lányt, aki könnyű, fehérpettyes ruhában most lép ki a főépületből és az ebédőbe tart. Helyes, csinos lány, mondhatom. Frissen, üdén mozog, pedig nehezére esik a járás, fáj a lába. Ugye, nem untatom, ha-beszélek róla? Hiszen a múlt héten még együtt róttuk a sétányokat. Rejtett, titkos helyeken kóboroltunk. Összebújva, ábrándozva jártunk, egymás nélkül létegzeni sem tudtunk jóformán. Harminc éves lány és ötven éves megözvegyült férfi, két bolondos szívű szerelmes — mosolyogtak rajtunk a fürdőben. Nem tévedtek, szerelmesek voltunk valóban. Röviddel érkezésünk után megtetszett a lány. Az arca kellemesen megnyerő volt, a szeme szenvedélyesen nyugtalan. Egyedüli szépséghibája a lába volt. Bicegve járt, mankóval a hóna alatt. Félszegen mozgott, szemlesütve bolyongott a homokos utakon, kerülve a férfiak pillantásait, amelyek örökké a lábára hulltak. Egész életemet a nevelő munkának szenteltem, érdekelt nagyon a lány gondolkozása. Hogyan fogja fel szerencsétlen baját, hogyan látja mankóról az embereket? A nagy tágas ebédlőben egy asztalnál kaptunk helyet. Ez a körülmény kedvezett szándékomnak. Ismerkedni kezdtem vele. Vagy háromszázan csevegtek körüiöttörténet tünk délidőben, a dobogón szép szerenádokat játszottak, de én nem törődtem a jókedvű sokasággal, a lányra összpontosítottam figyelmemet. Társalogtunk mindenféle témáról, ahogy fürdőben szokás, s egyszer azon kaptam magam, hogy csak én beszélek, ő alig-alig szól, egészen a közönyig tartózkodó. Pedagógus vagyok, rugalmasan olyan dolgokra fordítottam a szórakozás kulcsát, amint nevetnie kellett. Ám ezzel sem mentem semmire. Futó mosolyát mindig árnyék követte. Másképp közeledtem hozzá. — Nézze Ilonka — mondta —, fürdőben vagyunk, nagyon szép helyen. Remélem, nem szomorkodni jött ide Zólyomból ? Szeretném, "ha jókedvűen nevetne. Még felhösebb lett az arca. — Látott már mankóst jóízűen nevetni? — kérdezte fásult hangon, és lehajtotta fejét. Váratlanul ért a kérdés, nem tudtam, mit válaszoljak, kitekintettem az ablakon, mintha a feleleten gondolkoznék, pedig semmi nem járt az szemben. — Nem láttam — ismertem be később. — De ez nem is fontos. Boldog lennék, ha felvidíthatnám. — Mit akar velem? — rezzent fel a szeme. — Tetszik nekem — vallottam be komolyan. Haragosan rám nézett, és menekülni akart az asztalunktól. Én azonban viszsza tartottam. — Ne fáradjon — húzódott vissza a székére. — És főleg bolondságot ne forgasson a fejében. A lábam nyomorék, de a szívem ép. Nagyon kérem, hagyjon békében. Nem hiszek magának. Nem hiszek a férfiaknak. Egytől-egyig nagyképűek. Félvállról kezelnek. Azt képzelik, hogy egy ilyen lány mint én, csak örülhet a közeledésüknek. Mint vulkánból a láva, úgy ömlöttek belőle a szavak. Aztán elcsendesedett. Oldalt fordult, kínosan küszködött könnyeivel. Nem akart többé tudomásul venni. — Bocsánat — szóltam illendően, és a kalapomért nyúltam. Hevesen megragadta a karomat. — Ne menjen. Maradjon. Ebédeljen, Igazán tetszem magának? Csak a valót mondja! — Meggyőződhet róla. Forrón megszorította a kezem. Félreérthetetlenül kifejezte, hogy a bizalmába fogadott. Meglepetésszerűen jött a kézszorítás, teljesen felvillanyozott. Apró figyelmességgel viszonoztam kedvességét. Kiválasztottam az ebédjét, pilzeni sört rendeltem az asztalunkra, s hogy a járását is könnyítsem, udvariasan felkínáltam karomat. Egymásba kapaszkodva vándoroltunk a fürdő területén. Mulatságosan festhetett a kép. Harminc éves lány egy ötven éves férfi karján. Bizony, alaposan megnéztek bennünket. A betegek megforogtak utánunk és csóválták a fejüket. Nem törődtünk velük. Nem csináltunk titkot a szerelmünkből. A váratlan kézszorítás megzavarta a szivemet Elhúzódtunk a park egyik legkevésbé forgalmas sarkába és szórakoztunk. Elkövettem mindent, hogy feledtessem a gondját. A lány ellenben már az első alkalommal belevágott szavaimba. — Ne beszéljen a bajomról. Egész fiatalon megbénult a lábam csonttuberkulózisban. Otthon mást sem hallok a szüleimtől, csak szánakozást: szegény Horn kánk, szegény Ilonkánk! Torkig vagyok a szánakozással! Másról beszéljen! Könyörgés és rimánkodás szenvedett a tekintetében, hajlandó voltam azonnal elállni a szándékomtól. Tenyerembe simítottam a kezét és megremégett á hangom. — Miről szeretné, ha beszélnék? A lány egyenes volt. Nem szerette a kerülőket. Ami a szívén, az a száján. — A szerelemről — mondta. Tudja mit? Valljon szerelmet. Mondja el őszintén, mit gondolt, amikor először meglátott. Mi tetszett meg belőlem? A hosszú hajam, a szomorú szemem vagy a zárkózottságom? No, kezdjen hozzá hamar. Nekem még senki nem tette a szépet. És fejezze be fogadalommal, hogy nem csap be, jó? — Nem csapom be. Árnyékban ültünk, vakított a fény, a sétányon alig lézengtek. Gyerekek hemperegtek a pázsiton, lehasaltak a tűre és fejüket a forró földhöz szorították. A levegőben méhek zümmögtek, a tisztásról szárnyas hangyák zúdultak fel.. A csend a zöldlombé fák ágaiba fészkelt. Minden jelentéktelen roppanás puskalövésként hatott. Egyetlen szép gondolat sem jutott eszembe. Az újabb fordulat elámított és megrészegített. Nem tudtam mihez kezdeni a kialakult helyzetben. Csillogó, sziporkázó szellemességű szavakért restelltem visszaszaladni a huszadik évembe, de tétlenül sem maradhattam. Fülemben dobolt a cselekvés órája. Hozzábújtam és gyöngéden megcsókoltam. Átöleltem a derekát, s néhányszor rácuppantottam a szemére. Görcsösen belémkapaszkodott, aléltan suttogta az arcomba. — Micsoda május — lélegzett mélyen, majd hirtelen felélénkült. — Van egy javaslatom. Holnap délután kimegyünk a mezőre. Ismerek egy álomszép helyet. Ahol a madár sem jár. — Kimehetünk. Távoztunk a pádról, az első szenvedélyes csók színhelyéről. Szorosan összesimulva mentünk az ebédlőbe. A lány szorította karom, és egyre csak azt súgta a fülei»be: szeressen, szeressen! Tetőtőltalpig megváltozott. Nem volt egy szomorítő felhöcske sem az arcán, fit szeme kifényesedett, az önérzete megnőtt, mindenen jóízűen kacagott. Az étteremben csodálkozással fogadták a viselkedését. Meg vacsoráztunk. Vörösbort rendeltem, mert nem állt szándékomban a barangolás. Takarodóig koccintgattunk, mámorosodtunk a zenében._ A szavak nem találtak utat bennünk. Közvetlen záróra előtt beszélgetett hivatali beosztásáról, elviselhetetlen magányáról. Egyik témából a másikba ugrott, és rendszerint megnyugtatással zárta . le gondolatait. — Ugye nem csap be? — Nem csapom be. Keveset aludtam azon az éjszakán. Forogtam az ágyon, mint egy tizennyolcéves kamasz. Fülledt levegő terpeszkedett a szobában. Átéltem ismételten történetünket, átsuhantam eddigi életem fontosabb állomásain is. A feleségem hét éve megszökött mellőlem. Egy másik férfibe gabalyodott bele. Két lányom férjnél, de rosszul választottak. A magány iszonyatos méreg. Észrevétlen öli az embert. Szerencsétlen vagyok, ő is szerencsétlen, egymásba habarodtunk, mi lenne, ha összeházasodnánk? Hajnalig töprengtem a jövőn, friss levegő áradt a szobámba, aludtam egy keveset. Öt órakor ébresztett egy teherautó. Kiugrottam az ágyból, gyorsan megborotválkoztam és elmentem jegyet váltani a fürdőbe. Ha korán megy az ember, korábban szabadul. És a délelőttöt végigkín-12
