A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-04-16 / 16. szám
sóhajjal hajladoztak. Willy tisztán hallotta ezeket a hangokat és m’iéz szomorúság, gyötrő fájdalom hasított belé. Arca elkomorult és rettegni kezdett valami ismeretlen szörnyűségtől. ... Az öreg pincér emlékezett reá... Sok mindent felismerő szeme észrevette Willy arcán a kétségbeesett félelmet. Figyelemmel kísérte a párbeszédeket és a részvét ellenállhatatlanul hatalmába kerítette. Amikor a fiú felállt és megkérdezte tőle, merre kell kimenni, maga vezette a mosdóhoz... Willy nekitámasztotta a fejét a falnak. A hideg kő jólesóen hűsítette forró vérét és segített rendet teremteni kusza gondolataiban. Legszívesebben vissza se ment volna az asztalhoz. Ide, a mosdóba is behallatszottak a hangok, elkapta a szófoszlányokat, s azzal játszott, hogy megpróbálta összeilleszteni azokat. Legyintett és elindult. Szilárd léptekkel ért székéhez. Éppen az őrmester beszélt és Willy meglepődött, mert még nem látta ilyen zavarosnak a szemét, ilyen vörösnek az arcát. — ... mi az igazi katonaélet, tudják is azt maguk... A háború, az igen. . . Én! Én ott voltam ... Hogy menekültek a Tommyk... A tengerbe, mint a patkányok! r> eszelősen nevetett. A könnyei csőik/ rogtak és Willy szíve összeszorult. Nézte a többieket. Kurt is nevetett, néhányon mosolyogtak és elismerően biccentettek. De mások értetlenül és komoran bámultak maguk elé. — És tudják meg ... a keleti fronton is voltam — Sok helyen jártam én. Mindig más országokban. Német katona... az fogalom ... és az lesz a nyugatnémet katona is! Látunk mi még újra más országokat is . .. Kicsit közelebbről... zárt alakzatban ... A nagyvárosok főutcáin... Falvakban és mezőkön... Ott leszünk! Jawohl! % Felállt. Kissé megtántorodott, de gyorsan visszanyerte egyensúlyát és szálfaegyenes tartással itta ki, egyhajtásra a kupát. Aztán lecsapta az asztalra s véres szemét rászegezte a katonákra. Kurt gyorsan ivott. Willy eltolta a sört maga elöl s amikor az őrmester leült, olyan gondolata támadt, hogy egy pillanatra megremegett tőle. De nem bírta fékezni magát. Ereiben sebesen száguldott a'vér, halántékán vergődve lüktettek az erek. Felállt, maga sem tudta hogyan. Őrmester úr, kérem engedélyezzen nótát! Az őrmester felkapta a fejét. — Igen?! Pótolni akarja előbbi mulasztását, Oppenheim közlegény! ? Hát csak rajta. De olyan legyen, ami nekem is tetszik. — Olyan lesz — mondta magában Willy. Újra minden szem rajta függött. Egy kis ideig összefogta a pillantásokat, aztán rázendített. Ismert dal volt ez: a bányászoktól hallotta, de énekelték más helyeken is. Általában azok az emberek dúdolták, akik szerettek volna nyugodtan élni. Mert a kis dal arról szólt, hogy nem kell több vérontás, maradjanak meg a fiúk az anyáknak, feleségeknek; s hogy jó volna jobban, szebben élni. W/illy énekelt. Egymagában. Arcára Ft kiült a verejét, jaj, meddig hallatszik még csak az ő rekedt hangja. Szeme kétségbeesve fúródott társai arcába s úgy érezte, hogy mindjárt vége, elszorul a torka, s rászakad, összetöri a mennyezet. Valaki mély basszus hangon csatlakozott. Willy váltott, mert hamis volt a duett. Aztán újabb két hang csatlakozott, majd megint három. És most már szárnyalt a dallam, tömören ércesen. ... Az öreg pincér emlékezett reá__Ö is ismerte a dalt, hogyne ismerte volna. A két fia... Őreinél... Nem is tudja, hol temették el őket. Most olyan váratlanul jött az egész, hogy valósággal sarkon perdült. Nézte a fiatal katonákat. Talán ők már nem? — motyogta magában... — Állj!! — átható, vad, dühödt kiáltás harsant az őrmester torkából. Nem hagyták hirtelen abba, csak úgy egyenként, mint amikor egy kórus több szólamban énekel. Willy hangja veszett el utoljára. r/'urt halál sápadt an, a felindulástól i\. falfehér arccal fordult az őrmester felé. Az felegyenesedett székéről. Hatalmas tenyerével úgy szorította uz asztal lapját, hogy bütykei belefehéredtek. — Ezt... még megbeszéljük. Föl! Vigyázz! Odakinn sorakozóI Oszolj! Futólépésben! Mint a megriadt bárányok rohantak az ajtó felé. A kijáratnál összetömörültek, egymást taszigálták. Végre együtt állt a szakasz. A meleg és az elfogyasztott nagy mennyiségű ital elbágyasztotta mindanynyiukat, a hegycsúcson vijjogó hideg széltől meggémberedtek. Kilépett az őrmester is. Kürtőt maga mellé állította, aztán végignézett a szakaszon. — Ez mi? Én azt mondtam, hogy sorakozzanak — újra halk volt a hangja, szenvtelen és hideg. — Majd én megmozgatom magukat. fTT bben a pillanatban kialudt a fogadó MjJ felett égő lámpa. Záróra volt. Vaksötétben álltak. Egy hang sem hallatszott, csak a fák jajongtak, a bokrok susogtak. Az őrmester helyi születésű volt. Ügy ismerte a környéket, mint a tenyerét. A sötétben is látta maga előtt Willy Oppenheimet, a második szakasz első emberét. Szép, magas fiú — villant át az agyán és elégedetten bólintott. — Hátraaa arc! Nem sikerült egyszerre. Zsibbadtak a lábak ... Sok volt az ital... — Fegyvert vááállról! — Szuronyt szegezz! Roham! Tétován lendül előre a test... Meggémberedett a térd ... Hideg a szél... És sok volt az ital... Willy futott. Elhagyta társait. Hirtelen ütést érzett a gyomrán. Kökorlátba ütközött. Megfordult. S ekkor közvetlenül az arca mellett sziszegett az őrmester hangja: — Akadályt leküzdeni! Roham! Willy átugrotta a korlátot. Érezte, hogy lába meredek talajra ért. Meg akart kapaszkodni, de a levegőt markolta görcsösen. Teste ellenállhatatlan erővel rántotta lefelé. — A szakadék — villant agyába Még érezte az első ütést, messziről hallotta, mintha kiáltana ... aztán vége lett mindennek. .. . Az öreg pincér emlékezett reá ... A napi bevételt számolta, amikor meghallotta a kiáltást. Az aprópénz kihullott a kezéből és szertegurult a padlón. Ha nem kapaszkodik meg a pultban, összeesik ... Az öreg pincér emlékezett reá ... * * * A nyugatnémet hadügyminisztérium /A. foglalkozott az esettel Röviden értesítette néhai Willy Oppenheim szüleit a szerencsétlen•>- öl. Sőt, egy közleményt is kiadott a hadügyminisztérium. Ez állt benne: „Szóban forgó ügyet lezártnak tekintjük. Megállapítást nyert, hogy ... őrmester a nyugatnémet hadsereg szabályzata szerint járt el.” 11
