A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-04-16 / 16. szám
Sigrai Gabor: H HEGYI VflDHH HíUílfl Újsághír: Nyugat-Németország ban a Bundeswehr egyik begyivadász egysége az első kiképzési szakasz befejezését ünnepelte. A fogadóból távozva — ahol az öszszejövetel lezajlott — az őrmester rohamot vezényelt. A sötét és ködös időben egy hegyivadász szakadékba zuhant. a z öreg pincér emlékezett reá ... A. Este nyolc óra volt. A hegy csúcsán most is dühöngött a szél, és a vén fogadó faeresztékei szomorúan panaszkodtak az ősi ellenség durva támadásaira. Bent mégis kellemes, bágyasztó meleg áramlott, körülölelte a környékbeli gazdákat, a szerelmespárokat és az újságot böngészd néhány öregurat. Néhány perccel nyolc után kivágódott az erős tölgyfaajtö. A szél diadalittasan vette birtokába a helyiséget, durván a fiatal lányok szoknyája alá nyúlt, összekuszálta az újságok lapjait és megborzongatta a hátakat. Az ajtó keretét szinte teljesen betöltötte egy csukaszürke egyenruhás alak. Mozdulatlanul állt, csak hideg szemével pásztázta végig a tárgyakat, embereket, módszeresen, lassan, semmit sem kihagyva: Az őrmester volt. A valószinütletiül szegletes, előreugró áll, a kidudorodó járomcsonton feszülő bőr, a nagy, összeszorított száj félelmetes, nyugtalanító jelleget kölcsönzött ennek az embernek. Óriási csizmái szinte külön életet éltek: orrukon megcsillant a lámpa sugara és úgy látszott, mintha sötét fenyegetéssel merednének fekete fényszemükkel mindenre, ami eléjük terül. a z őrmester a legkevésbé sem za- A vartatta magát a rászegeződó félénk, idegenkedő, vagy éppen ingerült pillantások miatt Nyugodtan megiordult a még mindig nyitott ajtóban, felemelte a kezét, aztán belépett. Utána mintegy harminc fiatal hegyivadász jelent meg, s az őrmester kijelölte számukra azt a három asztalt, amelyeket össze kellett tolni. A csizmák vad csoszogása és az elmozdított bútorok nyikorgása véget vetett a derűs, békés hangulatnak. A katonák mereven ültek az asztalnál. Az őrmester rendelt: nagy fakupákban jó bajor söröket. Senki nem szólt egy szót sem. Aztán kihozták az italt, s az őrmester szólásra emelkedett. Jobb kezébe fogta a söröskupát, fejét mozdulatlanul tartva elnézett a katonák felett, mintha a szemközti falhoz intézné szavai — Katonák! Az első kiképzési szakasz feladatait végrehajtották. A körültekintő, minden lehetőséget a végsőkig kihasználó irányítás meghozta gyümölcsét. Az eredmények jók. Ez természetes. De még jobbaknak kell lenniök. A mi hadseregünkre még nagy feladatok várnak. Balszerencsés, de dicső történelmünkben a legnagyobbak. Ezt értsék" meg. És eszerint hajtsák végre az utasításokat. A beszélő szavai egy-egy puskalövésként csattantak. Csak a szája mozgott, egyébként teljesen mozdulatlan volt, a kancsó meg sem rezzent kezében. — Föl! — A katonák egyszerre pattantak, mintha rugó lökte volna őket. — Ürítsük poharunkat további eredményes munkára, a nyugatnémet hadseregre, államunkra! A kupák megjárták az utat a katonák szájából újra az asztalig. Vezényszóra leült mindenki. jsjéhány vendég eltávozott, majd roll videsen újabbak keltek fel, fizettek és kiléptek az éjszakába. A katonák már a harmadik körnél tartottak és Willy Oppenheim, miközben jólesöen átjárta a meleg, óvatosan lazított derékszíján és elgondolkodott: miért ment el. az a két szerelmespár és az a jókedvű férfitársaság. Az utóbbi hónapokban kevés ideje volt számotvetni helyzetével, körülményeivel. Nézte társai fáradt arcát, amelyet lassan halványpirosra festett az ital, és valahogy örült, hogy nem szól hozzá senki. Mikor megkapta a behívót, nem sokat törődött vele. Muszáj, hát muszáj. Keresetére ugyan szükség volt otthon, de ez ellen sincs mit tenni. Az egyetlen, ami megmaradt benne a bevonulása előtti napokból — az apja tekintete és néhány szava. Furcsán nézett rá az öreg. Darabos, de mégis harmóniát árasztó mozgásával rótta a kis szobát, többször is mintha mondani akart volna valamit, de ésak legyintett és járt tovább. Mikor az utolsó reggel felkelt és anyjával együtt sietősen csomagolt, az öreg bányász behívta a szobába. — Nem féltelek... legalábbis a tested nem. Erős vagy és szívói. . De a szívedre, az agadra ... a telkedre vigyázz... Azt hiszem, megértettél. Na, nekem mennem kell. Isten áldjon. Félszegen megölelte és ment a föld mélyébe, a bányászlámpáktól kísértetiesen megvilágított tárn ,ba. Willy akkor sejtette, miről van szó. Most már értette is — Nagy feladatok — ismételte az őrmester szavait és lehajtotta sörét. A teremben most már csak a szakasz ült, mindenki más hazatért A hangulat felengedett Üjabb sörök kerültek az asztalra, megélénkültek a pillantások. Az őrmester elérkezettnek látta az időt. hogy nótát vezényeljen. Felharsant a dal Szaggatott, vad, kemény dallam. Willy néhány taktust dúdolt, aztán hirtelen újra eszébe jutottak apja szavai és egyúttal, mint a villám, megrohanta egy emlék. Ezt a dalt már hallotta. Valamikor ngyon régen, kisgyerek korában Akkor i katonák énekelték. Összeharapta a száját A nóta véget ért, mindenki ivott. Willy nem Most valahogy minden olyan döbbenetesen világossá vált előtte, minden, ami eddig csak valahol az agyrekeszeiben, elmosódottan és tisztázatlanul élt benne Mint amikor egy erősnek látszó, de rosszul épített gáton egy könnyű fahasáb lyukat üt, s az utána K áramló víz szétmossa a föld és kő tömegét, úgy hatott rá ez az ének és a nyomában özönlő gondolatok raja. — Oppenheim közlegény, miért nem énekelt ?! gyszerre csend lett az asztalnál. Az őrmester alig emelte fel hangját. Ismerték. Ilyenkor nagyon veszélyes. Willy felállt, de nem a szokott gyorsasággal és nem olyan szabályosan, mint ahogy kellett. Képtelen volt megszólalni. Annyira friss volt a felismerés, hogy egyetlen épkézláb kifogás sem jutott eszébe. — Leülni. Holnap jelentkezik nálam. Tudta, hogy ez mit jelent, de meglepődve tapasztalta: egyáltalán nem érdekli a dolog. — Talán gombóc van a torkodban? Ez a reszelés, durva hang Kurté. Kürtőt az első naptól kezdve ösztönszerüen gyűlölte és hamarosan rájött, hogy érzékei nem csaltak. Középtermetű, patkányképű legény ez a Kurt, de szívós, mint a macska. És kegyetlen. Rövidesen megkapta első kinevezését, örvezető lett. Willy egyszer epés megjegyzést tett rá. Másnap tizenötször körbefuttatta az udvaron. Teljes menetfelszerelésben. Mikor fellocsolták, Kurt arca hajolt fölé s ő rémülten felkiáltott, mert azt hitte, hogy a torkába akar harapni. Az örvezető nevetett, azt mondta, rosszak az idegei, meg gyenge a fizikuma. Ezen változtatni kell — ingatta a fejét és attól kezdve két hétig „foglalkozott" vele. — Nincs! Különben semmi közöd hozzá — válaszolt Kurtnak és csodálkozva hallotta, milyen magas, éles hangok törtek fel belőle. 'tf'urt meglepődve nézett rá és az asz-M\. tálnál ismét síri csend lett. Szinte tapintható volt a feszültség. Az örvezető teste ugrásszerűen meggörbült, szemüvege mögött hideg gyűlölettel villogott a szeme. Az őrmester, mintha nem is látta volna őket, unottan szólt a pincérhez: — Még egy rund. — Aztán hozzátette. — Oppenheim közlegény, holnap nyolc órakor jelentkezik nálam. Most már nem volt kétség: ebből elzárás lesz. Willy magán érezte társai szánakozó pillantását és megdiihödött. Belekortyolt a sörbe. Újra megindult a beszélgetés, hangosan, összefüggéstelenül. Trágár történetek kerültek terítékre, s ekkor az őrmester is mintha megélénkült volna. Kurt éppen egyik kalandját ecsetelte, s amikor odáig ért, hogy a rémülten ellenkező lányt három hatalmas pofonnal térítette jobb belátásra, az őrmester felnevetett: — Érti a módját! A nőkkel tudni kell beszélni! Kurt finoman és alázatosan nyugtázta feljebbvalója elismerését, majd hirtelen felállt — Őrmester úr, engedélyezze, hogy az ön egészségére ürítsem a poharam. — De akkor teli kancsóból, a mindenségit — kiáltotta az őrmester és újra rendelt — Kiinni a maradékot — vezényelt Kurt. Zsíros arca fénylett, valósággal reszketett a gyönyörűségtől. Willy azon tanakodott. hány évet adna az életéből, ha most '.eköphetné. /ttak, őrmesterük egészségere Kint jajgatott az északi szél, a fák fájó 10
