A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-04-09 / 15. szám
I A*n«f*i*g*o*n«é ■ ■ ■ - -I - V*r - . P ‘ . J ,'r,.rrv1rnrri1r 1/r1rnnr»nlÄ/1ni 111 * * * * “ “* if ég mindig nem. Ügy lyi látszik, itt töltjük 1*4 -L’-*-az éjszakát... ^ Az idő múlik. A teher_ autó belsejében csend ^ van. Odakint az úton feltünedeznek és elsuhannak az autók. Az eső újra elered. — Alighanem itt töltjük az éjszakát.., Ezek a szavak idővel mindinkább táguló köröket vetnek benne. Itt tölteni az éjt ? A thébai nővér nehezen ébred öntudatra, mintha csak valami űr támadt volna közte és a között, amit cselekedett. Most aztán visszatérnek az emlékek, és kitöltik ezt az űrt. Itt tölteni az éjt? Azt mondta, hogy itt töltjük az éjt? — Mit is mondott! Mit is mondott ? — kérdi a kasztőriai asszonytól. — Azt mondta, lehet, hogy a kocsivezető nem tudja az éjszaka beállta előtt rendbehozni a gépet, és itt maradunk éjszakára. — Itt? Hogy itt maradunk? Itt... a szomszédságában ? Nem ér rá, hogy végiggondolja ezt a gondolatot. A thébai út felől állandó, tompa, egyre közeledő zúgás hallatszik. Nem autőbúgás ez, hanem az a másik, jól ismert moraj, barbár műveletek nyitánya. Csakhogy ezúttal ez a zaj töményebb, erőteljesebb. — Hallod? — Igen — felelte a kasztóriai asszony —, mi lehet ez? — Figyeld csak! — Hallom! Hallom! Gondolod, hogy ez... Elhallgat, azután folytatja: — Gondolod, hogy az, aki előbb itt volt? A lány felugrik, és magánkívül kiá'tja: — Ö az .mondom! Nem egyeiül jött! Sokan vannak! Jönnek! Sokan jönnek! A motorkerékpároktól származó zúgás egyre közelebbről hallatszik, s most már nem fér kétség hozzá. — Jönnek a németek! Meneküljünk, különben elfognak! A kicsik riadtan forgolódnak üléseiken, a tráciai öregaszszony szintén. Rémülten tudakolják: — Mit mondtál? Mit beszél ez? Micsoda németeket emleget? Mitől ijedt meg úgy? — Jönnek a németek! Menekülnöm kell — sikoltja a thébai lány. — Gyere te is! — kiáltja oda a kasztőriai aszszonynak. — Gyere! Sietve igyekszik lekászálódm a teherautóról. E pillanatban megjelenik egy másik teherautó. Théba felől jön, és Livádia felé tart. Inkább roncs már, szuszogva, pöfögve próbál rákapcsolni a legnagyobb sebességre. — Mit álldogáltok itt? — ordítja a sofőr a veszteglő teherautó felé — jönnek a németek. Valaki elföldelte az akasztott embert és most jönnek! Legyilkolnak benneteket, ha itt találnak! Ennyit mond, aztán eltűnik. Bent a teherautóban tetőfokra hág a zűrzavar. — Szűzanyám, miféle akaszzelről hallatszik. Már-már látni lehet őket az úton, a kanyarban. — Erre! Erre! A thébai lány jól ismeri a vidéket, ő vág neki elsőként az úttól balra eső földeknek. A nedves göröngyök kölöncként tapadnak a lábukhoz. — Gyerünk! Gyerünk! Futnak. Futnak. — Csak még odáig jussunk el! Ott majd elbújunk a sziklák között. El kell érnünk a sziklát! Kis domb emelkedik előttük, s tetején feketén, nedvesen fénylik a szikla. Nem esik már, a köd is eloszlott. A motorosok zaja is elült. A németek már alighanem odaértek a fenyőhöz. Átvizsgálja a helyet. tott ember, és miféle németek ? — hüledezik a tráciai öregasszony. — Siessetek! Siessetek! — sürgeti őket a thébai lány, kiugorva az autóból — szaporábban mozogjatok! — Itt vagyok már! Itt vagyok — lihegi a kasztőriai asszony, s magához szorítja gyermekeit. Egy kis batyut nyom mindegyik kezébe, ő maga a takarókat markolja fel, meg a tarisznyát. Öntudatlanul, gépiesen jár a keze. — Fussatok ti is! — kiált rá a tráciai asszonyokra — gyorsabban szedelőzködjetek! Jönnek, itt van a veszély a nyakunkon! Szaporán! — Szentséges Szűzanyám, mit jelentsen mindez? Mit jelentsen mindez? — hajtogatja az egyik tráciai nő, miközben leszedi a kocsiról két gyermekét. Mindenki azt ragadja meg. ami éppen a kezeügyébe kerül, és ugrálnak lefelé. A motorosok zaja már egészen kö-Otána majd megkezdik a környék átfésülését. Lihegve éri el az üldözöttek kis csapata a sziklát. Az öregasszony felháborodottan szitkozódik. — Hogy az ördög vinne el benneteket! Dögvész rátok! — támadt a két nőre. — Miattatok kerültünk ilyen csávába: Nyissátok hát ki yégre a bagólesőtöket, és mondjátok el mi történt voltaképp. Miért kellett menekülnünk? — Beszélj hát végre! Mi ez? — mondja a másik tráciai aszszony — meséld el nekünk, hogy volt. Micsoda akasztott emberről van szó? Miről beszélt? — Nézzetek oda! Nézzetek oda — kiált fel a thébai nővér. Kilesnek a nagy szikla mögül. Alattuk a kanyargó országút, alig egy kilométerre. A németek nekiszegezett puskával. kutatva nyomulnak előre. Némelyikük letér az útról, a szomszédos mezőn járkál, az árkot vizsgálja, azután visszamegy Most az üres teherautóhoz érnek. Körülfogják. Néhányan felugrálnak rá. Az egyik sarkonfordul, hogy jelentse feljebbvalójának. A* tiszttel együtt tér vissza. Ügy tetszik, mintha vitatkoznának. Végül valami elhatározásra juthatták. Egy német felszáll az autóba, és lead onnét válamit. Majd ide-oda forgolódva, kezét rázogatja. Mintha a teherautóra szórna valamit. — Mit csinálnak? — kérdezgetik a szikla mögött megbúvók, mert nem látják tisztán, mi történik odalent. Kis idő múlva lángok csapnak fel, körülnyaldossák a teherautót. — Uram, Teremtöm! — Felgyújtották! Felgyújtották! — Elégetik! — Elégetik! Végünk van! Utolsó néhány rongyuk ég el abban az autóban. Az, amit kévéséi ezelőtt hamarjában összakapkodtak — most látják csak — mind-mind értéktelen limlom. — Egy szál pendely nem marad az ember testén! Ilyen meztelenül kell idegenek közé mennünk! — Uram, Isten, miért sújtsz így minket? Mit vétettünk, én Istenem? Jajveszékelnek a tráciai aszszonyok. A gyerekek is sírva fakadnak. Nézik a tüzet, és rínak. — Ő, te pokol szülötte — átkozza az öregasszony a thébai lányt — te vagy az oka! Ki nem veri senki a fejemből, hogy te vagy mindennek az oka! Minek kerültél az utunkba, te kígyó! Ráveti magát a lányra, haját cibálja, arcát karmolja. — Te ördögfióka! Te szuka, te! Micsoda instenharagja hozott elénk! Micsoda átok! — Ne! Ne! — ugrik közéjük a kasztőriai asszony — ne bántsd! Hiszen bűn az, amit teszel! Hát nem elég neki a maga baja? Elég, több, mint elég! Én tettem! Én! A thébai lány csak áll sápadtan, zilált, sötét hajával, mozdulatlanul tűri, hogy üssék, karmolják. Egyetlen védekező mozdulatot sem tesz. Csak sír csöndesen, könnyei végigfutnak halálosan nyugodt arcán. — Mondom, hogy ne! Ne! — sikoltja magából kikelve a kasztőriai asszony — mondom, hogy én tettem! Én vagyok a hibás! Én vettem le a fáról! Szinte elképzelhetetlen, hogy ez a szelíd, csöndes teremtés hirtelen milyen elszántan dulakodik. — Mondtam már, hogy én vagyok a hibás! Én vettem le a fáról! Én! — kiáltozza elszántan. — Mit mond? Azt mondja, hogy ő vette le a fáról! (.Folytatás a 15. oldalon) 12
