A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-04-02 / 14. szám
5 A»n«t*i*g*o*n*é Ni 'em ide jött? Láttam, hogy erre tart... a holló! i/» — Újra visszajön. És nemcsak az az —1 egy. Sok. De mindig elű_ zöm őket. A kis nővér már nem sír. Ügy látszik, belefáradt. Szeme vörös, s időnként elborult. mintha valami nagy elhatározás érlelődne mögötte. Lassan, lassan. Valamit suttog. Alig hallani, mit. — Éjjel... most, hogy tudomást szereztek róla ... attól félek, hogy éjjel . .. — Mi Lesz éjjel ? — Mondom, lehet, hogy éjjel jönnek Repül a holló éjszaka? Nem tudom. Újra kérdi: — Repül éjszaka ? — Lehet. Szeme sötéten villan, már nem az a lányka, aki az előbb zokogott, jajveszékelt. Arcvonásai megkeményedtek, arca megmerevedett. Lopva körülnéz, veszélyt kutatva szimatol a levegőben. Csend. Az autók csak távoli látomások ott. az úton. Feltűnnek, elsuhannak. — Felmászom a fenyőre — mondja halkan. Lassan kést húz elő ruhája alól. Szemét egy pillanatra sem veszi le a kötélről, az Akasztott Ember fejéről. — Mit akarsz tenni? — kérdi tőle a kasztóriai aszszony — Eltemetem! — válaszolja csendesen. — Te boldogtalan, te! Miben töröd a fejed ? — rémüldözik a másik, akit készületlenül ért. ez az elhatározás. — Fs ha elfognak? Veled kipusztul a családod. Boldogtalan, miben töröd a fejed ? A lány tiltó mozdulattal fölemeli a kezét: — Ne tarts vissza! Én már rászántam magam! Nyugodt léptekkel, minden elővigyázatosságot félredobva közeledik a fenyőhöz: arcán, mozdulatain a zavar legkisebb jele sem látszik. Micsoda nyugalom ül gesztenyeszínű fürtökkel koszorúzott homlokán! — Jaj, mit csinálsz, mit csinálsz ? A lány csak megy tovább a fenyő törzse felé. A másik megbabonázva figyeli lépteit. Vonzzák ezek a léptek. Még habozik. A léptek egyre erősebben vonzzák — és most már elindul ő is, a nyomukban. A kasztóriai anya még remeg. Térde, keze, szíve reszket Fs mégis szinte megbúvói ten követi a kis nővért. — Jaj, mire készülsz ? A thébai nővér már ott van a fenyőfánál. Kpze nem szabad, a kést markolja. Foga közé kapja hát a kést és ráharap. Most már szabad a keze. Mászni kezd felfelé. A fatörzs nedves, ki-kicsuzsamlik a keze alól. Újból nekivág. Nincs többé Akasztott Ember, mintha nem is függne ott mellette. Minden a fatörzsben sűrűsödik össze, csak a fatörzs van, és odafent az ág.- Neki hát, egyenest neki. A keze feljut odáig, ahonnan kinyúlik az ág. Erősen megkapaszkodik benne. A teste utána húzódik. Most már gyorsan megy minden. A kéz támaszt lel az ágon, és a test kúszva, csúszva jut előre. Még egy kicsit! No még egy kicsit! — Gyorsan! Gyorsan — szól fel halkan alulról a kasztóriai asszony, s közben jobbra-balra tekintget. Most földet ért a thébai nővér, ő a fejénél, a másik a lábánál fogja meg a halottat. — A gödörhöz! Gyorsan! Mennek vele előre. A nyakat szorító hurok megoldódott, s a kötél a földön tekerődzik utána, mintha követni akarná a testet. Az eső elcsendesedett. A gödörben félig áll a zavaros víz. Alatta fekszik eltemetve a fiatalabbik testvér. Az asszonyok most a gödörbe fektetik a fiatalabb fölé a másikat, az Akasztott Embert. A víz megcsobban. a gödörben. A két nő tágranyílt szemmel, vadul bámul maga elé. A kasztóriai asszony most végre a halott arcába tekint, a holt szemek ég felé merednek. Borzalmas, mennyire megfeketedett! — Jaj, fiam ...:— mormolja. — Szórjad te is! Szórjad te is! — kiált rá a nővér, és két Odafent a kéz megragadja a kötelet, megmarkolja a kést. Az asszony látja, hogyan mozog a penge, hallja, hogyan nyiszálja a kötelet. Kis idő múlva az Akasztott teste szabad lesz. Leesik! Leesik! A kasztóriai asszony önkéntelenül is széttárja karját, átkulcsolja az Akasztott Ember lábát, hogy megtámassza, össseborzad, amint hozzáér ehhez a csúszós, nyirkos valamihez. Akkor aztán „reccs“, a „valami“ az ágtól elszabadulva karja közé csúszik, összecsuklik, lába a földet súrolja. Az aszszony melle és az Akasztott Ember melle összeér. Milyen merev! Nem mer ránézni erre az arcra. Szemét a földre szegezi, — Gyorsan! Gyorsan! — kiáltja és egyre szorítja magához a megmerevedett testet, öleli, hogy ki ne csűszszék a karjából. — Gyorsan. A lány idegesen forgolódik a fán, le akar jönni. Végre sietve átkulcsolja a törzset. — Gyorsan! Gyorsan! VÁRAKOZÓ OTTÓ rajza. kézzel hányja a gödörbe a szélén felhalmozódott földet. Ekkor a másik is hozzáfog, hányja ő is. A föld puha, nem áll ellent. Előbb a lábára szórják, aztán a törzsére, az arca még érintetlen. — Hadd vegyem le róla azt a ... — szól a kasztóriai asszony. Erről megfeledkeztek. Felemelik a fejét, leszedik a hurkot nyakáról. A kötél, mintha élő valami volna, nedves, undorító. Félredobják. A felírást is leveszik a halott melléről. A thébai nővér még egy utolsós pillantást vet az arcára A nedves haj homlokába hullott, eltakarja a szemét. A nővér sáros ujjaival eligazítja a fürtöket, lezárja a szemét. Az ujjak tétováznak. A homlok kissé besározódott. Az ujjak letisztogatják. Végül még egyszer megsimogatják. Még egyszer, utoljára. Azután beföldelik. A két nő felkel a sír mellől. Dúlt arcukról patakzik a veríték. Nagyot sóhajtanak. Hirtelen zakotolás hallatszik a ködben. Nyersen, kíméletlenül. Egyre közelebbről. — Ő az! — szólal meg a lány! — Gyere! Jön a német! Mind közelebbről hallatszik a motorzúgás. Kézenfogják egymást, és futásnak erednek ellenkező irányba, a teherautó felé. A fenyő rezgő ágai alatt csak a kés maradt, a kés, mely átmetszette a kötelet. Ott csillog a síron. Megbújnak egy szikla mögött, onnan figyelik, hogyan száll le a német motorkerékpárjáról, megy a fenyőhöz, és nézegeti meghökkenve a fát meg a helyet körülötte. Feltekint, megpillantja az ágon himbálódzó elnyisszantott kötéldarabot. Azután szeme a gödörbe vetődik. Észreveszi a kést, a hurkot, meg a felírást, mely ott hever a gödör szélén. A kést magához veszi, felszáll kerékpárjára és sietve távozik, hogy jelentést tegyen. — Viszi a hírt! Meneküljünk! Gyorsan, meneküljünk innét! — Merre menjünk! Mit gondolsz, merre ? — Gyere a teherautónkhoz! Velünk jössz te is! Kifulladva, magukból kikelve érnek a teherautóhoz. A gyerekek sivalkodnak. — Mi lelt, miért vagy ilyen állapotban? — kérdi a tráciai öregasszony a kasztóriai nőtől — mi történt veled ? — Semmi. Semmi. — Hát ez ki? — Senki. Egy fiatl lány, innen a közelből. Théba környékéről. Majd feléje fordul és így szól: — Szállj fel! — és felsegíti az autóba. — Jézus Mária! Micsoda állapotban vagytok, mindenetek csupa sár! — szörnyűlködik a tráciai öregasszony — mi történt ? — Semmi! Semmi! Gyermekei faggatják a kasztóriai asszonyt, hozott-e valami ennivalót, de ő alig hallja, teljesen elvesztette a fejét. Gondolatai elkalandoznak, reszket. Csak most kezd tudatára ébredni annak, amit cselekedtek, s a félelem hullámai lassan elborítják. — Igen ... igen ... — csitítja a kicsiket —, csak legyetek csendben. Este kaptok enni! Este! — Én amondó vagyok, lányok, hogy te megértél a bolondokházára — zsörtölődik a tráciai öregasszony —, miért nem maradsz veszteg és nézel inkább a kölykeid után! Mit akarsz ezzel a sok jövésmenéssel. Fs az ott, mit akar itt? — Thébai, elvisszük magunkkal Thébáig. — Majd meglátjuk, mit szól hozzá az az ember, akié a teherautó. Hogy rendelkezhetsz egy idegen ember tulajdonával ? — Én nem rendelkezem. De hol van ez az ember ? Még mindig nem jött meg ? (Folytatjuk) 12
