A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1961-03-26 / 13. szám

SZEBERÉNYl LEHEL

Prágai séták

(Folytatás az előző oldalról)

S a kép akkor teljes, mikor pár lépéssel odább a Zlatá ulickában találod magad, édes kis játékházikók között, melyek a várfalhoz tapadnak. Ez aztán már igazán földi világ. Mintha sámlira ülnél hirtelen. Ahány, annyi szín, gondolom, ez már a restauráció müve. A gömbölyű cserepekből rakott tetőt kézzel feléred, eresze alatt jó védelmet lelsz az eső elöl, természetesen kissé össze kell zsugorodnod, hogy a fejed bele ne verd. Mókás kis házak itt a Vitus templom és más várépítmények robusztus falai alatt. Mint egy kutyaszínpad. Minden kicsinyített, de minden megvan, akár egy igazi utcában, még a házszámok is ott komolykodnak a parányi ajtók fölött. Odabent már nem lakik eleven ember, csak a viaszfigurák ijesztenek rád, mikor bedugod a fejed. Ott ülnek az asztalnál, ónkupák melett, hevernek a dikón, vagy munkájukat végzik, esetleg egy lombik

tömzsi, mint a mi Lánchídunk. Es nézd a „pesti" oldalt... A nap bágyadtan kitekint a felhőkből, a párák alatt megcsillannak az ékes háztetők s a mesebeli tornyok. Es fel kell, hogy ébredj: az álmok városa ez és nem a lüktető, nyüzsgő, köznapi Pest. S nem is a Gellérthegyen jársz: a fiatal apát, aki amott ül, egy kezével gyerekocsit rongázva, más kezével egyetemi jegyzeteit lapozgatva, aligha találod meg a Gellérthegyen.

A kacsalábon forgó brüsszeli éttermet meg kell nézned. Üveg és alumínium. Mintha nem is a földre támaszkodna, hanem légpárnán lebegne. A cseheknek nagy sikerük volt vele a világkiállításon. Te is lebegsz a kék csempék közt, asztalodnál sütik spirituszlángon a prágai palacsintát s a ruhatáros magyarul köszöni meg a borravalót.

De ez azért mégsem az igazi. Az igazi Prága lent van a hidakon túl, ahol utcai bódékban árulják azon forró állapotában a morva kolbászt. Te is ott tolongsz az ablak előtt s félre állsz kolbászoddal a polc mellé, mely az üveges bódét körbe futja. Majszolod e csemegét kolbászkedvelő őslakosokkal egyetemben.

kapui alatt és sikátoros útvesztőiben hiába keresvén vizeldét, roskadj le a Pinkasékhoz címzett fogadóban, hol Prága szíve dobog. Budapest szíve a presszókban dobog. Prágáé ezekben az öreg kiskocsmákban.

Az első, ami megüt, természetesen a családi légkör, a presszó izolált légkörével szemben. Otthon vagy, a legmeghittebb és legszűkebb családi körben. A keskeny folyosón, a falipolcok mellett állva isszák a sört — a magukban valók. De te bemégy a belső helyiségbe, ahol asztalok vannak, hosszú asztalok a vakolatát hullató boltívek alatt, és ahol szúette faburkolatnak döfheted a hátad. Felakasztod kabátod egy öreg fogasküincsre s kinézel egy asztalt, ahol kevesen ülnek. Megszoktad még Pesten, hogy külön asztalod legyen.

Míg a szemközt ülők barátságosan méregetnek és keresik az utat hozzad, ki szeretnéd magad elkeríteni, — már hozzák is a sört — kéretlenül, hatalmas krigliben. Kisebbet kérnél, olyan azonban itt nincs, csak ez van. Pinkaséknál ez a házi szokás, ezt mindenki tudja, nem is tartanak másféle poharat. A pohár alá azonban fehér cseréptányért kapsz, melynek szélére vastag plajbásszal egy rovás húzatik.

titkát lesve. Korabeli jelmezekben korabeli életet' élnek. Azt mondják, az aranycsinálók laktak itt, mások szerint a várőrség tanyázott e házikókban. Mindenesetre élnek még öreg emberek és öreg asszonyok, akiket innen lakoltattak ki, mikor az utcát múzeummá nyilvánították. Tisztességes fedelet kaptak a fejük fölé, mégis megsiratták ezeket az odúkat, melyeknek gyüszünyi ablakán tavaszonként beintegettek a virágzó almafák a várkertből.

Dalibor tornyát láthatod itt lejjebb. Szűk kőlépcsők visznek a torony kietlen mélyébe Egy rácsos lyukon át feneketlen üregbe látni. Oda nincs már lépcső. Kit oda leengedtek, aligha szökhetett Mert börtön volt a Dalibor tornya, még Mátyás király is raboskodott itt. Most szerelmes párok andalognak az öreg kőlépcsőkön, mintha a múlton merengenének. De titokban a jövőről álmodnak.

S te is mégy tovább merengve a levetkezett novemberi park sóderes sétányain. Egy domb gerincén jársz. Mintha a Gellérthegy szerpentinjeit követnéd. Lenn a mélyben ott a Vltava a Duna zelyett. A Margitsziget párja is ott van, s a hidak! A Károly-híd a kőszentekkel —

Nyakad előre nyújtod, kabátodra ügyelvén, s a zsír a bódé üvegére spriccel. Előbb megijedsz, aztán látod, hogy mások kolbásza is igy viselkedik Estére csupa maszat a kolbászos üvege. Sebaj, reggelre újra ragyog.

És hát az „autómat"-ok. Erről kell még szólni, mielőtt kipihennénk az „u Pinkasu’’-ban sétánk fáradalmait. Az automatokban lehet csak igazán olcsón enni és inni. Veszed a tálcát és elindulsz az ételekkel kirakott úton, megrakodsz, és az út végén ott a pénztár, hol az egészért bagót fizetsz. Azfán leülsz egy asztalhoz — mert ez az újabb, típus — és nyugodtan falatozol. Próbálj ilyen helyen reggelizni s látod jönni a családot, a család önellátó egyedeit. Mert nem egyszerre jönnek. Az apa korábban megy munkába, mint a gyerek iskolába, s az anyának is a munkahelyéhez kell igazodnia. Itt elfogyasztják a reggeli kávét, majd veszik a táskájukat, s mennek, amerre a kötelesség szólítja őket. Egyszerű ez így és célszerű. Lépésről lépésre veszti pozícióit a háztartás.

őst pedig, hogy délutánba hajol a késő őszi vasárnap s te elég sokat bolyongtál — az átjáróházak boltíves

Asztalodnál lassan megszaporodtok, mind összébb kell húznotok székeiteket. Téged már régen bevontak családtagnak, hiszen az az öregúr, kinek középen elválasztott s kétfelé kunkorodó haja már az első világháborús katonafényképén is ugyanígy volt a homlokára nyalva, ugyaniig monarchiásan, valahol Keveházánál szolgált a századeleji időkben és még mindig tudja mondani: szeretem kislányt.

Aztán egy széken már ketten is ülnek, ahol pad tvan, egészen összeszorulnak, s fogalmad sincs, ismerte-e valaki azelőtt a másikat. Mindenesetre a legközvetlenebb diskurzus folyik az asztalnál. Nincs különtársaság és senki ki nem vonja magát. S te csak azt veszed észre, hogy üres poharadat Pinkasék telire cserélték s tányérod szélére a régi rovás mellé újabb került. Aztán pirítás kenyeret hordoznak körül, eléd is tesznek néhány szeletet. Apróra vágott vöröshagymával van behintve s oly sós, hogy csípi a szádat. Megy rá viszont a sör. Már ott a harmadik krigli és harmadik rovás — kéretlenül persze. Mert itt kéretlenül megy minden, Pinkasék maguktól hozzák. A szemek és szavak egyre fényesebbek. Olcsó a sör és jó, s van, aki már a hatodik kriglinél tart. Berúgott embereket mégse látni, az élénk terefere moraja folydogál körül a szobányi teremben. A söröspoharak fölött cigaretták és szivarok kékesen gomolygö füstje lebeg. A derű lebeg, a béke az asztalok felett, a meghitt, családias jókedv.

Az ablaknál aranylakodalmát iUi egy öreg házaspár. Az anyóka egészen kivirult, látszik, hogy valósággal éled az ünneplők gyűrűjében, hiszen oly ritka lehet az az alkalom, egyre ritkább, hogy ő legyen a központ. Az apó félénken gubbaszt mellette, alig meri éreztetni, hogy a világon van, csak szemei bandzsalodnak ködös távolokba, hová elillanhatott az élete. Néhány szál szegfűt kapnak zölddel vegyítve, aranyszalaggal átkötve, a Pinkasék befőttes üveget hoznak a virágnak, majd mindenkinek egy pár virslit és söröket.

Ti pedig népes asztalotoknál megölelitek egymást. Mert a cseh jó nép és a magyar is jó nép. S az öregúr szeme könnyes, és mások is dörzsölgetik az orruk tövét.

10