A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-03-26 / 13. szám
Főhadnagy úr alázatosan jelentem, beléptem a szobába! — vágta össze a sarkát Jankósik László közlegény. — Ülj le, Laci — most magunk vagyunk —, s szembefordulva rágyújtottak egy-egy szimfónia cigarettára. — Beszélj, mi újság? — szólt a főhadnagy. — Nézzen ki csak az ablakon, főhadnagy úr! Látja ott azokat a hegyeket? — s észak felé mutatott. — Látom, látom. Néhány órája én is azt figyelem. — No, ha látja, akkor azt is tudja, hogy azok ott a rőcei és jolsvai hegyek. — És? — S tőlük nem messze Lice. Gice, Mikolcsány, Nánás ... Reggelre hazaérnénk, ha most eltűnnénk innen. Sokáig suttogva beszélgettek. — A front már összeomlott, és értelmetlen minden további vérhullatás — mondta a tiszt — De én mégsem mehetek haza. Nem'hagyhatom el az embereket. De neked kiírok néhány nap szabadságot, s nyílt paranccsal majd utánunk jössz, — „ha csak lehet”... s kissé megnyomta az utolsó szavakat. — Értettem. Köszönöm. Jól ismerték egymást. Földiek voltak. A főhadnagy egy kis csomagot és rózsaszín levélkét küldött tőle Licére, s megnyugtató sorokat Jolsvára, az édesanyjának. Jankósik László tehát útnak eredt. Hozta önmagát és a küldeményt. Igyekezett Nánás felé, haza felé — ahol Zsuzsikája a második babát várta. Lacika már akkor hét éves volt. Épp a legjobbkor érkezett. Volt is öröm a kis családban. Sajnos, fogytak a szabadság napjai, s vele együtt kopott az öröm is. Felváltotta helyét a szorongás. — Vissza kell menni, ha csak lehet... A szovjet csanatok azonban már elérték a Sajót, és Rimaszombat felé is messze előrenyomultak. az ágyúk torkolattüzei már a hegyeken is átvilágítottak éjjelenként. — Ha csak lehet — mondta százszor is magában. Ha „csak” lehet!!! Tehát nem lehet! A látszatnak azonban meg kellett lenni! Sok rossz ember volt a faluban, s félt. Ezért elbúcsúzott, úgy, ahogy ilyenkor szokás volt elbúcsúzni, s kilépett a mikolcsányi sáros országútra. Este azonban már újra otthon volt. így tették ezt 1944 őszén százan, ezren, tízezren. KOVÁCS ISTVÁN A somkúti — Pince, padlás, istálló, szénakazal __ Decemberben a németek ellepték a falut, s többször is házkutatást tartottak. Bizony, majdnem ráfizetett. Az utolsó pillanatban azonban mindig sikerült megmenekülnie. Egyszer asszonyának ruhájában sétált ki az udvarból, amíg a németek és vezetőik a pincében keresték. Tovább nem maradhatott otthon. Jő barátja volt a somkúti kerülő, aki a falutól nem meszsze, a Nagy oldal alatt lakott egy kis tanyán. Itt az erdő fái egészen az épületek végéig lehúzódtak a völgybe. Nappal kint tartózkodtak a tölgyesben, csak estére szállingóztak be a meleg istállóba. Szabó András kerülőnek nem ő volt az egyetlen lakója és kosztosa. Több embernek is adott ő menedéket: ismerősnek, ismeretlennek egyaránt. Három tehénkéje szorgalmasan ette a jószagú erdei szénát, hogy a hét bujdosó honvédet tejjel, túróval megfelelően elláthassa. — Mi újság a faluban? — volt mindig az első szavuk, ha betértek a tanyára. — Mindenféle! Jó is, rossz is. Idegesek a németek. Visznek mindent. Jószágot, terményt, lisztet. Hallgatagon ették meg a szerény vacsorát, s lefeküdtek. Egy mindig őrt állt. Ott volt a Horka feletti Sósi-tanyáról Veverica Gyuri bácsi is. Egész családjával menekült ide. Magával hozta a kis nyáj juhocskáját. Itt tengődött a jószág, jobbra-balra csatangolva a kihalt mezőn. Felesége és öt gyereke egy kis kamrában kapott helyet. Ő maga az erdőben, a többivel várta a front elvonulását. Január tizennegyedikén szép derűs napra ébredtek. Vasárnap volt. Hó nélküli téli vasárnap. A csatazaj egyre közelebbről hallatszott. — No, ma talán már kiszabadulunk — mondta a huszonötéves Donó Pista, akinek honvéd egyenruhája szintén a szénában volt eldugva valahol. — Én is azt hiszem — toldotta meg a vidámszemű Szlizs Pali, aki a hatéves Lacikájához készült már nagyon. Szokás szerint újra kimentek a Nagy-oldalra. Beültek fedezékükbe és vártak. Dél felé fordult az idő, amikor már fázni kezdtek, s tüzet raktak. A felszálló füst elárulta őket. Néhány kisméretű akna csapódott le közelükben. — Hű, ennek a fele se tréfa! Aztán örömmel kiokoskodtak: — De hiszen ezek már orosz lövedékek! A tüzet eloltották, a lövések r i* ii 1 w vérfürdő megszűntek. A tanya felé vet-* ték az irányt, mert úgy látták, hogy ott már oroszok vannak. S valóban! Tíz, tizenkét vöröscsillagos katona járt-kel£ az udvaron. Elmondták, hogy kik, s mik. Boldogan beszélgettek. Egyszerre csak újabb lövések csattantak. A katonák viszonozták a tüzet, a civilek bementek az istállóba. A falu felől egyre erősödött a lövöldözés. Utcai harcok voltak. Kikémleltek a falu felé. Az oroszok visszahúzódtak az erdőszélre. A falu irányából két ember közeledett feléjük. — Kik ezek? — Hát nem ismered őket? A Pista! Bodnár Pista meg az öccse, Lajos! — Csakugyan! De hát hova mennek? Valami baj van talán a faluban? — így tanakodtak, amíg hozzájuk ért a két fiú. Az egyik huszonhárom éves, a másik tizenhat. Özvegy édesanyjuk boldogsága, hetven éves ősz nagyapjuk büszkesége. — Hé, hova mentek? — A németek mindenkit el akarnak hajtani. Megyünk ki az erdőbe! — s a Nagy-oldal felé mutattak. — Ne menjetek sehova! Gyertek be ide hozzánk. Már itt vannak az oroszok! De a két fiú nem hallgatott rájuk. Biztosabbnak vélték az erdőt. Elköszöntek, s beléptek a gyertyánosba. — Állj! Kezeket fel! — pattant feléjük a parancs. A fiúk engedelmeskedtek. Az orosz katonák odaléptek, megmotozták őket, kicsit magyarázkodtak, (a nánásiak valamit tudtak szlovákul is) s a csillagosok visszaküldték őket. — Ne csavarogjatok itt ilyenkor, mert könnyen baj érhet! így aztán ők is bementek a kő-istállóba. Ott részletesen elmondták az esetet, s beszámoltak az utcai harcokról is. A nagy beszélgetést géppisztoly sorozat vágta félbe. Csak úgy freccsent rájuk a vakolat! Megdermedtek. Egy szempillantás múlva rájuk törték az ajtót. Húsz-harminc német állt előttük. — Fel a kezeket! Ök csak heten voltak — fegyver nélkül. Amazok sokan, állig fegyverben. — Mars ki! Felemelt kezekkel kisorakoztak. Ezalatt egy másik csoport a bacsőnét rángatta ki a síró gyerekek közül. Az istálló előtt pedig tovább pergett a borzalmas élő film. — Ide, mind a falhoz! Bitang partizánok! A tanya körül dúlt a harc. Zengett az erdő. A nap éppen lemenőben vo't a süvetei he(Folytatás a 13. oldalon) 11