A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-03-19 / 12. szám
Dénes György Két tj ház Ha falun jár az ember, szinte lépten nyomon új házba botlik a tekintete. Szépek ezek a házak, jő fejjel magasabbak a régieknél és csinosak is, mint a fiatal fruskák. Egyszóval épülnek a családi otthonok, a fürdőszobás, gangos, rangos házak a falusi dolgozók kényelmére. De talán ez a szó, hogy kényelem nem is egészen találó vagy csak némileg közelíti meg az igazságot. Hogy miért? Nos, éppen erről akarok néhány szót szólni. Az elmúlt napokban az egyik mátyusföldi falucskában jártam, s ott hozott össze a sorsom Bartos Julcsa nénivel. Tulajdonképpen azért kerestem fel, mert azt hallottam róla, olyan takaros háza var., hogy még a magamfajta városlakónak is szétáll tóle a füle csodálkozásában. Ami igaz, az igaz Bartosék családi fészke tényleg szemrevaló házacska. Ott áll a falu közepén büszkén, önérzetesen, mint aki tudja magáról, hogy szép, tetsző a szemnek. Ott áll, ott mosolyog rózsaszínű pala-tetejével, nagy szürkésfényű ablakszemeivel, halványkékre meszelt falával. Néhány percig szemezgettem a csinos házacskával, aztán benyitottam a cirádás vaskaput. A hátsó traktuson oszlopos tornác ékesVedett, szembe vele a kert kopasz fái integettek. Bartos Julcsa nénit a konyhában találtam, éppen vacsorát főzött. Nem fogadott a legbarátságosabban, de amint meghallotta, hogy a házat szeretném belülről is megtekinteni, nyomban megenyhült az. ábrazata, és büszkeség ömlött el vonásain. Nem is váratott sokáig magára, a tűzhely szélére tolta a zümmögő fazekat, megtörölgette a kezét és bevezetett a tiszta szobába. Kedvtelve mutogatta az ebédlő bútorait, a szépvonalú diófa ebédlőszekrényt, a kényelmes foteleket, a szőnyegeket, amelyek enyhén rugóztak a talpam alatt, a széles heverőt. A függönyöket is megmutatta és bekukkantottunk a hálószobába. Mikor mindent sorra vettünk, így szóltam Julis nénihez. — Jó érzés, ugye, ilyen szép lakásban élni? — Jó, a' bizony jó — bólogat. — De miért nem fűtenek a szobákban, hiszen megfagynak éjjel? — Minek. Nem járunk mi oda. karcolat — Nem járnak? De hát akkor hol alszanak? — Hát a konyhában. Ott alszunk mi mind a négyen, az emberem is, meg a két lányom is. — De hát miért? — Csak nem gondolja, hogy ott is fogunk fűteni, piszkítani — feleli Julis néni önérzetesen. — Inkább a konyhában szoronganak? — Megszoktuk mi már, meg bizony. Régen csak egyszobás házunk volt, meg kellett férni. — De hát akkor minek az új ház? Minek a két szép szoba, a szőnyegek meg a fotel? — Annak, hogy az is legyen — mondja Julcsa néni kissé morcosán. — De nyáron azért csak betelepednek néha a szobába, ott biztosan jó hővös van olyankor. — Még mit nem ! Az kéne még csak nekem, hogy az emberem telefüstölje a szobát azzal a büdös pipájával. Ott a veranda meg a kert, elférhetnek kényelmesen. — Nem értem akkor, hogy mire való ez a gyönyörű házacska, ezek a szép, kényelmes szobák. — Annak, hogy az is legyen. Csak nem gondolja, hogy minden évben újat építhetünk. — Nem, ezt nem gondolom — feleltem és egv kissé lógó orral köszöntem el Julcsa nénitől, aki kikísért egészen a rácsos kapuig és büszkén, csípőre tett kézzel állt meg a ház előtt. Olyan volt, mint egy kerub, aki lángoló pallossal őrzi a Paradicsom kapuját. Hóvirág A nagyváros utcaköve már költögeti a tavaszt. Az utcák forgatagában, a nyüzsgő áradatban egy békés kis sziget integet hívogatóan. A járdaszélen ott áll egy aszszony, s kezében, kosarában a tavasz fénye ragyog, kéretlenül, kedvesen s egy kissé bátortalanul. A járókelők közömbös arcán felvillan a mosoly, többen megállnak, csodálkoznak. Hát mégis igazlenne? Tényleg beköszöntött a tavasz? Nem. nem. Még nincs itt a tavasz. De a hírnöke már megérkezett, selymes szirmait felnyitotta a fényre, és oly észrevétlenül szökött be a városba, hogy általános csodálkozást keltett. És megszépült tőle az utca, a város, vidámabbakká lettek az emberek, mert aki megpillantotta, valami bizsergést kezdett érezni a szíve táján, s felcsendült benne az öröm. Két lány állt meg a virágárus asszony előtt. Az egyik halkan felkiáltott. — Nini! Hóvirág! — Jaj, de kedves! — szólt a másik is, s egy árnyalattal fényesebb lett az arca. S a hóvirág gazdát cserélt, megbújt a fiatalok meleg tenyerében. A lányok tova ringatóztak, mások jöttek hoav egy futó mosollyal adózzanak a virágnak. Egy öregember sokáig álldogált a járdaszélen, nézte a virágot, a kibomlott pehely-szirmokat, a friss-zöld leveleket, nézte sokáig, nézte azzal a bölcs derűvel, ahogy csak az öreg emberek tudnak nézni. Ki tudja, mit gondolt, milyen szép, régi dallamok remegtek fel lelkében a messze szállt ifjúságából. De a hóvirág erről mit sem tudott. ö csak mosolygott, boldogra, boldogtalanra, ő csak dúdolgatta a maga dalát a tavasz érkeztéről. Még feltámadhatnak a vinnyogó szelek, még belepheti a hó a háztetőket, de már nem félünk a téltől. Mert tudjuk, már nem lehet tartós. A kis fehér virág, a tavasz heroldja üzenetet hozott a nagy készülődésről. Mert jön a tavasz feltartóztathatalanul, jön, jön, hogy aranyrügyeket lopjon a fákra, hogy zöld selyemruhába öltöztesse a meztelen földeket, hogy új reményekkel indítsa útra az embereket: élni, örülni, hinni a szépségben, hinni a békességben. Ezt dúdolja a sok fehér hóvirágcsokor, ott az utca kövén. 10
