A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1961-02-12 / 7. szám

Képzelt beszélgetés tipikus Plenkovice és Kravsko, az egyesült két falu. Egységes szövetkezet, egységes HNB szocialista falu. Két cseh falu9 Kravsko és Plenkovice egyesült Plenkovice már jó ideje szövetkezeti fa­lu. Nem is olyan régen, december 10-én ünnepelték tíz éves évfordulójukat. Ott, ahol a poros út a halastó gátját érinti, ahol autók, traktorok és motorbiciklik áll­nak meg, találjuk a szövetkezeti irodát. Földszintes épület, régies berendezéssel. És mégis ide összpontosul a szövetkezet kilencszáz hektáros gazdaságának milliós forgalma. Itt székel a vezérkar, amely négy község négyszázhárom szövetkezeti tagjá­nak munkáját irányítja. Igen. Négy falu. Mindjárt a szövetkezet megalakulása után jelentkeztek parasztok a közös gazdálkodásba. Kravskóból és Pfi­­maticéből, s jöttek földnéküliek Hluboky Masivekböl is. És a szövetségük megerő­södött. Megerősítette a közös munka, a közös siker és a sikertelenség, mert ebből sem volt kevés. Hátul gépek zörögnek. Az ő trakto­raik. .. az ő vetőgépeik... az ő... Rendkí­vül büszkén tudják kimondani: „miénk”. Már tizennégy traktoruk van, saját kom-Bliszkék a szövetkezet dolgozói gazdaságukra. \ traktorokra, kombájnokra, komplex median!­­zádóra. S nemkevésbé gyönyörű ménesükre. bájnjuk, egyszóval teljes gépi felszerelé­sük. A traktorállomástől ötszázötezer ko­rona értékű gépet vettek át, és tavaly százhetvenháromezer koronával olcsóbban javítottak, mint azelőtt. Kravsko és Plenkovice határában új épületek láthatók. A szövetkezeti tagok sa­ját erejükből építették. Két nagy tehén­istálló takarmányraktárral, és fiaztatő, ló­istálló, kovácsműhely. Mind fölépítették már? Még nem. Még mindig épül. A szövetkezet építőcsoportjá­nak — három kőműves, két ács és két se­gédmunkás — még sok szép terve van. Plenkovice és Kravsko egyesült. Ezért a művelődési házat és a középületeket már a két falu határára építik. A két község tavaly májusban egy nemzeti bizottságot választott, Plenkovice mindig földművelő falu volt, Kravskót, a zonjmői keramiagyár munkásai lakják. — Kravsko és Plenkovice egyesítése be­vált — módja Kaidl elvtárs, a nemzeti bi­zottság titkára. Míg két NB vezette a szö­vetkezetét, egyik sem érzett érte felelősséget. Ma egy vezetés van, és ez elő­nyös. A két falu minden feladatot közösen old meg, és a munkás lakosságú Kravsko sokszor nyújt segítőkezet a szövetkezet­nek. Az aratási és az őszi munkákat ki­fogástalanul elvégezték. A két falu lakói becsületesen kivették a részüket a cukor­répa és a krumpli betakarításából. A szö­vetkezet múlt évi eredményei jók voltak, ezt bizonyítja az is, hogy a munkaegység tel­jes értékét kifizetik. S míg Plenkovice az egyesített nagy fa­luba bevitte tapasztalt szövetkezeti pa­rasztjait, addig Kravsko szervezőképessé­gével és sok munkáskézzel gyarapította a szövetkezeti gazdaságot. Sőt, mi több, kul­turális tapasztalatokkal is. Hiszen Krav­­skon mindig játszottak színdarabot, rend­szeresen olvastak az emberek és előadá­sokra is eljártak. Most egyesülnek az erők, egyesül a könyvtár és a filmszínház is. Kravsko és Plenkovice az elkövetkező években nemcsak kilencéves iskolát kap, hanem tervbe vették egy nagy közös mű­velődési ház építését is. Amit még most csak elképzelnek, az a jövőben valóság lesz. Kravsko és Plenkovice ma egy falu. Olyan, amilyen ezer és ezer van az ország­ban. A. Majundálával Érdekes érzés beszélgetni valakivel, aki­ről tudjuk, hogy mesze-messze, óceánokon túl van a hazája. Az emberben felelevened­tek ifjúsága olvasmányai, távoli tengerekről, csodálatos bujazöld erdőkről, tarka mada­rakról, eszébe jutnak vágyai, gyerekálmai, amikor oda, az ön hazájába akart hajózni, a végtelen tenger kéktarajos hullámain. S akkor egyszer csak mintha mesék világá­ból lépne ki, megjelenik ön és azt mond-, ja: — Itt vagyok, azokról a látni áhított tá­jakról! Ember, mint ti, csak a bőröm bar­nább! — Ő, nem mesevilág az én hazám, még csak nem is irigyelni való csodás vi­dék. A táj szépsége csak akkor értékes, és akkor igazán szépség, ha megelégedett, boldog emberek tarkítják. Nálunk pedig ez hosszú ideig nem így volt. Az örökzöld pálmaligetek pasztell színeit, a gyönyörű márványtemplomok elefántcsontszín csillo­gását, modern nagyvárosaink pezsgő au­tóforgalmat és felhőkarcolóink monumen­talitását elhalványították a csonttá sová­­nyodott, éhező emberek milliói. A mi ha­zánkat minden kinccsel megáldotta a ter­mészet. De jöttek emberek, akik azt mond­ták: adunk nektek ruhát és cipőket, ke­rékpárokat és autókat, adunk nektek civi­­lizációt, de elvisszük helyette természeti kincseiteket. Nem, nem... Elfelejtették megkérdezni, hogy mit szólunk a dolog­hoz. Így aztán nemrégen, amikor azt mon­dottuk, ebből az üzletből pedig elég, mit láttunk? Nincs fejlett iparunk, nincs mire támaszkodnunk. A barátainkra próbálunk hát támaszkodni... — Igen, Majundála a barátaitokra tá­maszkodtok. Tudom, azok az emberek, akikről beszéltél, nem voltak a barátaitok. Azok oda mentek lakni hozzátok, és oda vitték a hivatalnokaikat, hogy a természe­ti kincsek begyűjtése minél tökéletesebb rendben folyjon. És katonaságot is vezé­nyeltek falcaitokba, kaszárnyákat és erő­döket építettek országotokban, hogy ha gazdagságtok ellenére éheznetek kell, ne merejetek elégedetlenkedni. — Így volt. A katonaság pedig harcolt közülünk az elégedetlenkedőkkel, vagy ahogy ók mondták, a „lázadókkal”. Mintha lázadó lenne az, aki a földjére betörő ide­gen ellen küzd. Pedig nekik, a hivatalno-

Next

/
Oldalképek
Tartalom