A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-02-05 / 6. szám
LOVICSCK JEM II. rész (24) Jolán miután mindent előkészített, lefekszik. Egy pohár vízzel vagy három félmarokra való gyógyszert vesz be. — Milyen könnyen ment, még a kezem se remeg! — mondja hangosan, és kinyújtja a kezét, hogy meggyőződjön róla, valóban nem remeg-e. Hanyatt fekszik. A hófehér plafonon borsónyi fekete pontot vesz észre. Alig rebbenő szemmel nézi, nézi a fekete pontocskát, amely mozdulatlanul ül a hófehér mező közepén... Később a pontocska életre kel: ugrik jobbra, ugrik balra, végül vad táncba kezd. Olyan fürge a mozgása, ahogy alig bírja szemével követni ... Aztán a pontocska tánca elcsendesül, és egyszerre növekedni kezd. Már úgy látja, mintha a plafon közepén egy nagy, sötét üreg tátongana. Az üreg mindjobban szélesedik és közeledik: elnyeléssel fenyeget. Jolán védekezőn kapná maga elé a kezét, de a rászálló nehéz, ólmos zsibbadás megakadályozza. .. Aztán hirtelen, minden átmenet nélkül, pihekönnyűnek érzi magát. A fekete üreg helyén szivárványszínek vilióznak, a testét könnyű puhaság öleli körül, és emeli fel-fel a végtelen magasságba. Mintha a világ másik végén ajtó csapódna, aztán sötét lesz, s amilyen könnyedén szállott az imént fölfelé, ugyanolyan könnyedén zuhan most lefelé... Le a mélyebe, az örök homályha... Jolán szeme még nyitva van, de már nem látja a fölibe hajló, rémült arcú Anikót.... A kis városkában fürge, langyos szél karikázik, úgy csintalankodik a lányok szoknyájával, mint egy pattanásos arcú, nagy kamasz. A hajukba kap, röpke csőkot nyom az arcukra, s máris tavanyargal... Zöld bársonykendőt kötnek a fák, és egy láthatatlan kéz kihímezi virágokkal. .. Tele van a levegő a zsendülő föld szagával és a megrészegült madarak zengő dalával... * * * Vérpezsdítő a természet újjászületése! Belopja magát az emberek szívébe, és ott rakoncátlankodik, mint egy izgága, pajkos gyerek... Bolondos, tréfáskedvű április... Az egyik pillanatban teliszájjal nevet a nap, a másikban meg felhőszakállt növeszt, hogy a szeme sarka se látszik ki alőja. Majd meg könnyzáporral ugratja szét a földi halandókat, hogy továbbra is legyen min nevetnie... A kórház kapuján Jolán lép ki. Soványsága karcsúvá, lányossá teszi. Sápadt az arca, és kissé bizonytalan még a lépése. Még egyszer visszanéz a komor épületre, ahol visszakapta az életét, aztán elindul. Körülkapja a kisváros zsongó forgalma, mégis nagyon idegennek és magányosnak érzi magát.... Céltalanul megy: arrafelé tart. amerre a lába viszi: nem parancsolja meg neki sem az irányt, sem a célt... A városka közepén egy kis park van kialakulóban: sétányok, padok, napsugár. Jolán fáradtan leül az egyik padra. Kényelmesen hátra dűl, arcát a nap felé fordítja és lehunyja a szemét: jólesőn simogatják a meleg sugarak. Ahogy most felidézi magában az ápőlónő tört magyarsággal elmondott szavait, nem is hiszi, hogy mindaz, amit hallott tőle, vele történt meg. Ügy tűnik, mintha álmodta volna az egészet... Anikó segítségével került a korházba, de majdnem későn. Azonnal gyomormosást kapott. Harmadnapon egy óvatlan pillanatban leugrott az emeletről. Szerencséjére, vagy szerencsétlenségére nem tört csontja, csak a hasát ütötte meg. Ikrei születtek. Holtan. Kislány volt mind a kettő... Hetekig feküdt eszméletlenül: Anélkül, hoogy tudott volna róla, Anikó gyakran meglátogatta, Pista is volt nála kétszer. Utoljára ezer koronát hagyott a számára egy borítékban... Most itt ül a pádon, zsebében az igazolványával, a kisfia fényképével meg az ezer koronával társtalanul, egyedül. .. Gyapjas, felhő úszik a nap elé. Nézi a kék eget, a gyapjas felhőt, a siető embereket, a kacagó fiatalokat, és elszorul a szíve: — Hát érdemes élni? — Nem, nem érdemes! — adja meg nyomban a választ. És ismét készül, készülődik a halálra. Pár hét leforgása alatt már másodszor. De most nem fogja megtudni senki, okosabban fogja csinálni. Ahogy így végleg leszámol önmagával, egyszeriben megszabadul minden nyomasztó érzéstől. Valahogy könnyűnek, szabadnak érzi magát, mint a börtönből szabadult rab. Nyakába veszi a várost. Végignézi a kirakatokat, majd betér egy étterembe. Megebédel. Ebéd után megiszik egy pohár vörösbort. Az ital könnyű mámort sző a szíve köré. Kacagás csiklandozza a torkát. Szeretné magát kinevetni még egyszer, utoljára, hogy a könnye csordulna bele, mint valamikor régen... „A halottak nem szoktak nevetni!” — buggyan fel a leikéből egy hang figyelmeztetőn és csillapítón. Alkonyodik... Jolán a híd középén áll, és a korláton könyököL A folyóparton fiatal párok sétálnak, s a hídon nanyritkán átsuhan egy-egy autó. Az alkony egyre sűrűsödik. .. A folyóparti bozótos erdővé nő... A szerelmes fiatalok lassan hazafelé sétálnak, s a végtelen égbolton sok-sok csillagmécses gyűl... Lent a mélyben pedig örvénylik, zúg a folyó... Jolán előveszi a Janika fényképét. Megcsókolja, búcsúzik tőle. Helyet keres a karfán, ahová letehetné. lajd elküldi valaki Jánoskát, ha megtalálja. Aztán hirtelen mSst gondol: — Ne tudd meg soha, kisfiam, hogy mire vetemedett anyád! Apró darabkákra tépi a fényképet, és beleszórja a folyóba. A papírszeletkék lassú pergéssel hulldogálnak lefelé. .. Jolán a hulló fényképdarabkák után néz. Sűrű a sötétség, már nem látja, csak sejti, hogy elkapta a víz sodra, és viszi, viszi magával messzire. .. Körülnéz... Sehol senki. .. Felkapaszkodik a híd karfájára és a mélybe tekint... Odalent haragosan zúg, morajlik a folyó, és kérlelhetetlen, durva kézzel húzza Jolánt, mint mágnes a tűt... Homlokát kiveri a veríték, rémülten kalimpál a szíve, mintha már ki is hagyna néha-néha. .. És a víz zúg, s úgy érzi, hogy felnyúlnak érte a taréjos hullámok, hogy letépjék a karfáról. .. Hirtelen feljajdul anyai szíve, megszólal a lelkiismerete. .. Ügy véli, hogy a vízbe hullott fénykép megelevenedik: Janika széttárt karral, rémült arccal kiabál fel a hullámok közül: — Ne, ne tegye, édesanyám!. .. Hiszen én szeretem és mindig visszavárom drága, jó, édesanyám!... Gaűl Jánosné eszmél: — Élni, élni kell! Lépne le a híd karfájáról, de nincs hozzá ereje: mázsás súly húzza le a mélybe, az örvénylő víz felé... Remeg minden ízében, kegyetlen kínnal -zorul össze a szíve .. Patakokban csurog róla a halálfélelem verítéke/ . — Élni, élni kell! A rettenetes erőfeszítéstől félájultan bukik vissza a hídra. . . Némiképp összeszedi magát, és futva menekül... A telep felé vezető útra kanyarodik. . . * * * Anikó nagy örömmel fogadba Jolánt, és összevissza csó-14
