A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1961-02-05 / 6. szám

Inge Millies-FierI: Szövőnő (litográfia) GYÜRE LAJOS: A Ml SZERELMÜNK A mi szerelmünk nem lehet puha egymáshoz simulás, hanem nagy, hömpölygő láva és tüzes üstökös-hullás. A mi szerelmünk nem lehet csöndes-bús sorsmegalkuvás. Kéz a kézben lépünk, s vagyunk egy új, erős földindulás. Vas és acélszálak szövik életünk idegszövetén hipermodern ábráikat, s te meg én a múlt tört egén új földrészeket kutatunk, birtokba vesszük a Holdat, s a tudománynak emelünk magas, fároszi tornyokat. Ejnberek rohannak, csörlök, daruk, csillék emelkednek, s az új világ ott él, dobog bennünk, bennem és tebenned. A mi szerelmünk nem lehet korcs gügyögő csókravárás, de okos tervekre épült munkás egymásra találás. Modern gólyafészek Tavaly Komárom felé utazva egy földhözragadt kis házikóra lettem figyelmes. Ot lapult szelíden a vas­úti töltés mellett, hatalmas szántók kezdetén, bog lyos fűzfákkal körülvé­ve. Tetején a régi világra emlékez­tető gólyafészek helyett televíziós antennát lengetett a tavaszi szél. Régi, nagyon öreg épület tetejére rakott fészket* a huszadik század. Megmozdította a képzeletet... fic kora estében az ember arra gon­dolt, hogy a gazda hazatért már a Csallóköz végtelennek tetsző mezői­ről, elfogyasztotta vacsoráját és fe­leségével, gyermekeivel kényelmesen elhelyezkedett a távolbalátó készülék előtt. Talán éppen akkor közvetítét­­ték Prágából Smetana Eladott meny­asszonyát, vagy Bratislavából Peter Karvas legújabb darabját, vagy Bu­dapestről József Attila egyik leg­szebb szerelmes versét: „Mikor az uccán átment a kedves, galambok ül­tek a verebekhez”... Munkából jött haza az ember, s alig várta a műsor kezdetét, mert a televízió már többet jelent az éle­tében, mint szórakozást. Jelenti és betölti a fáradhatatlan kalauz szere­pét a művészetek bonyolult világá­ban, fényes koncerttermekbe vezeti nézőjét, s ellebbenti szeme elől a sötétség fátylát. Kis ház a vasúti töltés mellett, te­tejében modern gólyafészek, s az utazónak az jár az eszében, hogy a képernyő mennyire lekicsinyíti a vi­lágot. Lám. ez a szerény házikó igen-igen szűk belvilágot sejtet, mégis elfér benne Moszkva, London, Párizs, a hat földrész és az egész világ ... A gazda délután még a vetőgépen állhatott, beláthatatlan táblákon szórta el a magot, este meg nagy kiruccanást tesz feleségével, gyermekeivel, mondjuk Vietnamba, Ghánába vagy Szibéria nagy folyói­­hoz, a bratszki erőműhöz. Hát nem örvendetes ez? A gyermekkor mesében élő va­rázsvesszőjére gondolunk akarva­­akaratlan. és az utána következőre: Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok! A televízió lenne a felnőtt ember csodálatos pálcája?.. Az a ház a vasút mentén, ágasbogas antennáival a mai ember, a dolgozó igényét mutatja a szépre, a jóra és a művelődésre. És a kormány min­dent elkövet, hogy ezt a kultúr­­szomjból fakadó igényt kielégítse, hogy épülő-szépülő országunkban vas­utak mentén és mindenütt, a legel­dugottabb helyeken is egyre több le­gyen a modern gőlyafészkekből. Vidékjáró úton, vasút mellett pil­lantottam meg az antennával éke­sített házikót, és nem hagyott nyu­godni a kíváncsiságom. Másnap fel­tárcsáztam a televízió-stúdió szá­mát és megkérdeztem az egyik osz­tály dolgozójától, hogy körülbelül hány televíziós készüléket használnak Szlovákia területén. Két percig sem kellett várnom a válaszra. — Hetvenezret. Óriási szám. Ha megszorozzuk há­rom-négy nézővel, akkor a végered­ményből meg kell állapítanunk, hogy a televíziós készülék erőteljesen ko­pogtat az ajtón, s szívből jövő öröm­mel fogadják a dolgozók. És ebben nincs semmi túlzás. A televíziós láz gyorsan terjed, üzleteinkből pillana­tok alatt elfogynak a gépek, alig van már falu, ahol ne lenne legalább egy belőle ... Mivel magyarázható ekkora érdeklődés? A válasz egy­szerű. Jólét és kultúrszomj édes­testvérek. Ha nincs gondunk a min­dennapi kenyérre, gyermekeink öl­töztetésére, szíves-örömest felsze­reltetjük házunk tetejére a mo­dern gólyafészket! A televízió ma már korszügséglet. A távolbalátó gépeket futószalagon gyártják, hogy minél többet dob­hassanak belőlük piacra. Hetente ol­vashatunk hírt arról, hogy ebben és ebben az üzemünkben naponta ennyi televíziós készülékei gyártanak. Épp most szereztünk tudomást a drez­dai üzem teljesítményéről. Minden huszonöt perc alatt készen egy gép. Lassan jelszó lesz nálunk és a népi demokratikus országokban, hogy: televíziós készüléket minden házba, antennát minden ház tetejére! A legszenvedélyesebb vásárlók vi­déken élnek. A megváltozott életben otthonosan mozgó tegnapi cselédek, napszámosok, részesaratók, mezőgaz­dasági munkások és kisparasztok ki­tűnő tanítót látnak a televízióban. Igazuk is van. A gép sok mindenre hivatott. Filmet, színdarabot, operát és hangversenyt közvetít. Nagyváro­saink mozgalmas életébe enged be­pillantást. Egyszóval: közelebb hozza a falut a városhoz. A maga sajátos eszközeivel munkálkodik azon, hogy egy bizonyos kulturális szintre emel­je dolgozóinkat. Földhözragadt házikóval, vasúti töltéssel indítottam a cikket. Azt mondottam: kis házikó tetején an­tenna, a huszadik század gólyafészke. A megpillantás időpontja tavaszra esett, amikor messzi vándorutakról visszatérnek a költöző madarak. Ha képletesen akarjuk kifejezni magun­kat, és behelyettesítünk, akkor így kell folytatnunk a gondolatot: meg­szépült életünk a tavaszt jelenti, azok az ágasbogas antennák, modern gólyfészkek pedig a tudásra, műve­lődésre vágyó emberek hírnökei. Örüljünk szaporodásuknak! MÁCS JÓZSEF 9

Next

/
Oldalképek
Tartalom