A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-29 / 5. szám
Kissé kellemetlen helyzetben vagyok — folytatta Sáthory fesztelen, társalgási hangon, és a fiatal asszony bársonyos bőrét, meztelen karját, szép vonalú derekát nézte — mert a magamfajta régivágású embernek nem könnyű elhelyezkedni. Ügy értem, hogy képességeimnek megfelelő állásban . .. — Csakugyan nem könnyű — hagyta rá Csomainé teljes meggyőződéssel és fokozódó gyanakvással, de érdeklődéssel is. A másikat majdnem meghatotta ez a megértés, még bátrabbá Vált: — Szaporás barátomnak jutott eszébe, hogy a PERTEX-nél van egy anyagkönyvelői üresedés, még inkább az elvtársnő, akihez bátran fordulhatok, és ha hivatkozom rá, nem tekint idegennek . . . — Ha nem hivatkozna rá, akkor sem tekinteném idegennek, Sáthory úri — Majdnem „főjegyző ur”-at mondott. — Ó köszönöm, drága asszonyom, nagyon köszönöm'. — tört ki Sáthory hálálkodva, és magabiztosan rakta egymásra lábát. Tudom, h^gy az anyakönyvelés elég sovány javadalmazással jár, de mint Szaporás barátom mondotta^ egy bizonyos idő múltán ezen is lehet segíteni, változtatni. Persze, föltételezve, hogy sikerült . . . Most Csomainé volt a közeszóló:- És Sáthory úrnak van gyakorlata az anyagkönyvelésben? — kérdezte kételkedve. — Ugyan, drága asszoyom! Évekig voltam egy kisipari szövetkezetnek az anyagbeszerzője. Minden a kisujjamban van! Biztos, hogy változatosabb volt az Sáthory lelkesen helyeselt: — Nagyon jól teszi, drága asszonyom, remek ötlet! Bárcsak mindenki ezt tenné közülünk. Csomainé palástolt undorral hallgatta. S elhatározta magában, hogy kiábrándítja Sáthoryt reményeiből, sőt leleplezi még ha Szaporás barátja is; annál inkább ... — Miért hagyta ott a szövetkezetét? — váltott más témára óvatosan. — Veszélytelen ok miatt. Egyesült egy másikkal. A fizetésemet nem csökkentették volna, csak lényegesen kisebb hatáskörbe akartak helyezni. Nem fogadhattam el, drága asszonyom, nem büszkeségből, csupán tekintélyi meggondolásból. Inkább kiléptem ... Csomainé most is csupa megértés volt látszatra. A kérdése még barátságosabb, de kikerülhetetlenül határozott. — Kedves felesége még nem jött haza nyugatról ? Sáthoryt mintha fejbe vágták volna. Az elképedéstől alig tudta kinyögni: — Hogyan... ön tudja, hogy a feleségem .. . — Vagy talán törvényesen is elváltak? — zuhant rá az újabb váratlan kérdés. Sáthory megdöbbenve meresztette szemét és minden önuralmára szükség volt, hogy túltegye magát meglepetésén. Sietett hát felelni: — Sajnos még nem, kedves elvtársnó, de ha ez akadály lenne, amit én megértek, nyomban folyamatba teszem a válópert ... anyag szórtimént untunk, mint itt a PERTEX-nél lehet. Egy ilyen gyárban az anyagkönyvelés gyerekjáték kérem! Igaz, hogy a fizetés is kevesebb — tette hozzá megértő grimasszal — A besorolás mértéke képesítéstől is függ. Nemcsak a készséget honorálják A tanulás sosem szégyen, sót kötelesség, ha egyénileg is javunkra válik. — Talán ön is tanul? — De még mennyire! — mondta Csornaivá nyomatékosan. Textilmérnöknek készülök. Molnár József rajza Csomainé egy határozott kézmozdulattal megállította: — Nem, nem azért mondtam! Csak csodálkoztam, hisz önt amikor visszatért nyugatról, azonnal igazolták és visszahelyezték az állásba... Sáthoryval megbillent a szoba: megrendült a bizalma. Vagy úrinő ez az asszony, de renegát, és akkor roszszabb, mint a funkciókban levő legvadabb munkásnők, vagy nagyszerűen játszsza a kőtelező káderezést. Melyik az igazi ? Es honnan az értesülései? Talán Szaporás tájékoztatta mégis előre, de az a barom legalább említhette volna, hogy legyen erre a formaságra is elkészülve .., Minden erejét összeszedte, hogy védje fölényét. Azért óvatos is volt: — Nem követtem el semmit, drága assz... kedves elvtársnő, amiért elmarasztalhattak volna! Engem erőszakkal hurcoltak el nyugatra, és az első alkalommal hazaszöktem. Én mindig demokratikus gondolkozású voltam, túlzásoktól mentes, és mondhatom önnek, erre fizettem rá .. . Csomainé majdnem elmosolyodott, oly szánalmas volt Sáthory, amint hadarva védekezett és magyarázkodott, miközben izgatottan fészkelődött a fotöjben. — Ráfizetett? Hogyan? Miért? — kérdezte az asszony emelt hangon. — Igen, mert a feleségem ... nincs mit tagadni, hatott rá a propaganda .. . nagy vitáink voltak, nem értettünk egyet... inkább künn maradt Bécsben: egyedül tértem vissza. Néhányszor már hívtam, de hasztalan .. Sáthory dadogását rossz volt hallgatni. Minden szaván érződött a készületlenség, hogy gondolkozás nélkül rögtönöz. Mintha leleplezni akarna valamit. . . — Vagy úgy! — vette tudomásul a tényállást Csomainé és áthatóan nézte a gyöngyöző homlokú férfit. Alig maradt már rajta valami az úri gőgből. Ha akarta volna, sem tudta sajnálni. Már arra sem vigyázott, hogy az észreveheti utálatát. — Azt hittem, azért fizetett rá a demokratikus gondolkodására, mert leváltották! — tette hozzá gúnyosan. — Leváltottak? — nézett föl Sáthory riadtan és növekvő izgalmában már azt sem tudta, mire céloz az asszony. — Igen, főjegyző úr! Vagy nem váltották le negyveimyolc novemberében? — kérdezte Csomainé hideg nyugalommal. Sáthory meggörnyedten révedt előre. Testtartásában több volt a félelem, mint a tehetetlenség. És jó füle volt. Az aSzszony szavainak árnyalását nem érthette félre. Csak sokára szólalt meg rekedtes, szorongó hangon: — Honnan tudja ön mindezt? — Már „elvtársnöt" — sem mert mondani, nehogy alkalmat adjon a saját megszégyenítésére. Csomainé kiegyenesítette derekát: Barna haja bodros koszorújából tisztán és hűvösen kéklett a szeme. Nagyon szép volt az asszony, a diadal is szépítette... — Gubacsfáról tudom, főjegyző úr! A Csősz Balognak vagyok a lánya! Remélem emlékszik apámra? Még ötvenhatban is beszélt vele ... Erre már Sáthory fölállt. Fehér volt, mint a fal. Mozgott a szája, de hang nélkül: így hátrált az ajtó felé. — Várjon kérem, az állásról még nem is beszéltünk — marasztalta Csomainé, és hirtelen fölállt ö is, mintha megfogni készülne a vendégét. — Mit mond majd Szaporásnak? Csak hátrált a férfi, egyre gyorsabban a mutatós, de egyszerű szőnyegen. Ijedtség és gyűlölet (okította tekintetét. Hátrálásában belerúgott az ajtóba. A durva dördülésre összerázkódott, mintha fölébredt, kijózanodott volna. Szó nélkül, görcsösen ragadta meg a kilincset, s mint akit kergetnek, kiugrott a szobából. Csomainé még akkor is mozdulatlanul állt, amikor kis titkára ijedten berohant. — Ügy megijedtem, Azt hittem verekednek! — mondta a leány őszintén, s hogy látta, nine.- semmi baj, fölszabadulton és hangosan rákacagott a fiatal aszszonyra. — Jól mondod, tolóban verekedtünk — aprózta a bólogatást Csomainé, és elmosolyodott 13
